A magyar középkorban egészen sajátos birtoklási jogok alakultak ki a szőlőhegyi
területekre és a ház körüli szőlőkre vonatkozóan. Az allodiális birtok az uraságé volt; a
dézsmás szőlőt adózás terhe mellett a jobbágyság művelte; a kertszőlő a jobbágy belső
telkéhez tartozott, így nem vonták dézsmáztatás alá, de terményt kellett beszolgáltatni
utána; létezett továbbá a szabadalmas szőlő, amely nem tartozott a földesúri birtokhoz. A
jelenség a koraközépkorban leginkább a Szerémségben dívott, majd a 16–17. század
folyamán főként a Hegyalján volt elterjedt. Mindkét területen a szabadalmas szőlők
túlnyomó részét extraneusok, külső tulajdonosok birtokolták.
A megszerezhető szőlőbirtok nagyságát sem alsó, sem felső határ nem szabta meg. Ez
a birtoktípus volt az, amelyhez a feudális viszonyok között a legszabadabb birtoklási forma
fűződött. Ennek legfőbb magyarázata a szőlőkultúra intenzív voltában rejlik, amely a
telepítést megelőző irtástól, talajmunkától elkezdve állandó, nagymennyiségű kézi
munkaerőt követel. Ezt jelzi az egyes vidékeken használatos, az artikulusokban is használt
szőlőt épít kifejezés.
A szőlő az ország tekintélyes részén a szabad paraszti fejlődés egyetlen lehetséges
útja volt. Híres bortermelő városokban a máshonnan beköltöző iparosok, értelmiségiek
akkor váltak a város társadalmilag befogadott, megbecsült polgárává, ha nemcsak házat,
hanem szőlőbirtokot is szereztek. A hegyközségeken keresztül találhatott kitörési pontot a
robotterhek és egyéb falusi adók alól a jobbágyság, mivel a szőlőhegyen minden birtokos
egyenlőnek számított. Főleg a Balaton északi partján volt jellemző, hogy a faluból a
szőlőhegyre költöztek a parasztcsaládok és fölvitték az állataikat. Így bővültek és idővel
kaptak emeletet errefelé a pinceházak.
