Extraneus

A fogalom végig kíséri az Árpád-kortól a 19. század végéig a szőlőbirtokosságot. Extraneus az
a helyi (faluban élő) birtokostól megkülönbözetett birtokos, aki máshol lakik, a középkorban
jellemzően városi polgár. Mi természetesen csak a szőlősgazdákra használjuk a kifejezést, de külső
birtokot bármilyen mezőgazdaságilag hasznosított földterületre lehetett szerezni. Az extraneus
szőlőbirtokosok dézsmás szőlőjük után a szőlőhegy földesurának kilencedet, az egyháznak pedig
tizedet tartoztak fizetni, valamint különadót, aminek ferton vagy fertonpénz volt a neve, fizettek a
szőlőhegy tulajdonosának. Az extraneus birtokosok is tagjai voltak a hegyközségnek, így a
hegytörvények is vonatkoztak rájuk.
A 14-15. századtól extraneus szőlőbirtokaik voltak a debrecenieknek az Érmelléken, a
szegedieknek a Szerémségben, a kecskemétieknek a Szerémségben és Baranyában. A török
megszállás megszűntével Szekszárd szőlőhegyein pesti, ráckevei és kalocsai polgárok birtokoltak
területet. Az extraneus jelleg leginkább Tokaj-Hegyalján uralkodott: a 16-17. században az évi
bortermésnek több mint a felét kassai, eperjesi, bártfai polgárok szüretelték.