Ipacs Szabó István zarándokútja



„Máriagyűd híres zarándokhely. Valahogy az én életutam is ide vezetett. Ez persze csak fizikai végállomás, valójában egy új út kezdete. Amikor először itt jártam 2009-ben, világosan éreztem, hogy itt a helyem. E terület eladásában kérték a segítségem, hát ez elég könnyen ment, mert a hely megfogott, nem engedett, azon nyomban megvettem.
Így kezdődött e saját birtok, ahol magam végzek minden munkát, a telepítéstől a borkészítésig” – írja saját portálján Ipacs Szabó István, akihez 2021 legváratlanabb váltása kötődik, mivel több mint két évtized eredményes szolgálatot követően elköszönt a Vylyan Borászattól.
A kecskeméti származású borász a gyöngyösi főiskolán tanulta a szakmát. Csoporttársa volt többek között az a Liptai Zsolt, aki a Pannonhalmi Apátsági Pincészet főborászaként Ipacs Szabó, Günzer Tamás, Figula Mihály és a végül győztes Nyúlné Pühra Beáta társaságában a legjobb ötbe került az Év bortermelője választáson. Az időszakról így emlékezik: „Amíg nem láttam, mi lesz belőlem, a mezőgazdaság sok dimenziója érdekelt (kertésznek tanultam). Kezdetben inkább az foglalkoztatott, ami nem volt otthon, csak több kalandos fordulat után jutottam vissza a szőlőhöz, borhoz. Még szerencse, mert ha a szőlész-borász szakmérnöki képzés kimarad az életemből, felejthetetlen évekkel és máig tartó barátságokkal lennék kevesebb. Az évfolyamunk legendás volt, pedig anno inkább az iskola mellé jártunk, mint be, de a vad és laza évek után mégis mindannyian talpra estünk, helyt álltunk a szakmában.”
Ipacs Szabó István épp Kaliforniában képezte tovább magát, amikor érkezett Debreczeni Pálnak, a Vylyan alapítójának a felkérése. Debreczeni igazi vezéralak volt, akinek kiváló érzékkel fogott nagy dolgok megvalósításához. A semmiből a borvidék második legnagyobb területtel rendelkező borászatát hozta létre úgy, hogy a helyi értékítéleteket felülírva a Szársomlyón túli területeken gazdálkodva, zöldmezős beruházással azonnal megcélozta és el is érte a prémium kategóriát. Debreczeni Pál tudatos merészségében felesége, Mónika és 1999-től a fiatal főborász, Ipacs Szabó István volt a támasz – egészen az alapító 2004-ben bekövetkezett, váratlan haláláig.
Nehéz idők következtek, de a magas igényekből jottányit sem engedve Mónika és István keményen dolgozva haladt tovább a megkezdett úton. A Vylyan az ő kezükben vált mintabirtokká és mintavállalkozássá, a nagy nevekkel zsúfolt borvidék egyik ékkövévé. A Vylyan, valljuk be, idegen testként jelent meg a borvidéken, majd lett a magas minőség szimbóluma, ami komoly hatást gyakorolt a környezetére. Ezért is volt nehéz elhinni, hogy a főborász hátrébb lép a saját, kéthektáros máriagyűdi birtokára. Úgy döntött, hogy vissza akar lassulni a kisbirtok biztosította szemlélődős tempóra. Négy gyermek apjaként azt is kitűzte magának, hogy több időt tölt a családjával. Tanácsadóként marad a Vylyan kötelékében, sőt a pécsi egyetem kutatóintézeti borászatában is tevékenykedik, s hogy pénzt is keressen a fejlesztéseihez, négy hektáron egy belga borkereskedőnek készít borokat.
úgy tűnik, hogy ezekkel azonnal visszapörgette magát a Vylyan kötelékében megszokott sebességre, de megnyugtatja az érdeklődőt, hogy ez messze nem olyan terhelés, mint amikor egy 120-160 hektáros nagybirtok mindennapjaiban kellett megfeszülni a folyamatos döntéshozói szerepben, irányítva 120 ember munkáját. Természetközeli emberként most megállhat a szőlőbe menet rácsodálkozni a madarakra és a virágokra. Végül is minden alkotó férfiember vágya a kiérdemelt lelassulás.
„Ez az érzés még ennyi év után is minden nap eltölt. A hely szelleme fizikailag is érezhető, egyszerűen lecsökken a pulzusom. A külső világ zaja helyett itt meghallom a belső hangomat. Azt a csendet, ami segít megérteni a természet körforgását és benne önmagamat. Alföldi születésűként végképp lenyűgöz a szőlőhegyről nyíló végtelen panoráma. Mit hoztam magammal otthonról? Gyerekkorom szőlőben, gyümölcsösben, fóliaházak, virágok, állatok közt telt, a természet szeretetét innen örököltem. Talán a vitalitást is, hiszen az Alföld adottságai annyira mások, ott a földből megélni sokkal nagyobb kihívást jelent és kevesebb dicsőséget.”
Több mint húsz szüret tapasztalatával mondja, hogy a borvidék fő fajtája a cabernet franc. A kékfrankost is szereti, különösen azután, hogy Sopronban Franz Weninger tételeiből megértette, hogyan valósulhat meg egy északi borvidéken a telt, meleg, mediterrán stílus. Ezzel együtt a piac makacssága miatt a kékfrankos sorsa nála is az elházasítás. Mindössze három bort készít évente. Persze születik rozé is, ami részben folyóborként megy el, részben a mindennapok munkaitalaként szolgál.
Új időszámítás kezdődött.
Dlusztus Imre
Jelenleg még nem szólt hozzá senki ehhez a cikkhez. Legyen Ön az első hozzászóló és ossza meg velünk a véleményét!