A kékfrankos volt a téma

Hír

Török Katalin

Kezdődhet a szakmai nap

A kékfrankos, mint fajtabor helyzete, jövője volt a témája a június 10-én, Günzer Tamás villányi pincészetében rendezett szakmai napnak. A kezdeményező, szervező Dlusztus Imre borszakíró szerint Sopronban ugyan még evidencia a kékfrankos mint fajtabor, de Szekszárd kivételével mindenütt (főleg Villányban és Egerben) az elházasítás a sorsa, önálló tételként csak kevesen foglalkoznak vele, holott nagyon szép fajtabort ad. Mivel a szőlőfajta a rozébor készítés egyik leghálásabb alapanyaga, és mert ez a borféle manapság az egyik legjobban értékesíthető, ez a vonal ellensúlyozhatja a vörösbor apadó, de legalábbis stagnáló népszerűségét.

A házigazda Günzer Tamás vallomással kezdte: ő maga is nagyon szereti a kékfrankost, nagy lehetőségeket lát benne, gyönyörű borokat lehet készíteni belőle. Ám erre csak 2020-ban jött rá, amikor a 75 hektárnyi területükből 10 hektáron termesztett, a mai napig húsz házasításban megtalálható, s rozébornak is jelentős mennyiségben felhasznált kékfrankosból elkészítette – két korábbi kísérlete után – az újabb fajtaborát. Mint kékfrankos termesztő és termelő is kijelentette: a fajta nincs az őt megillető helyen, s azért indították el ezt a szakmai konzultációt, hogy együtt határozzák meg, mit kell tenniük azért, hogy oda is kerüljön.

A délelőtt során hat borvidék tíz borásza mutatta be két-két tételét, s függetlenül attól, hogy melyik minőségi kategóriába tartozó borát hozta el, igazolta azt a Bock József féle mondatot, miszerint: „Ha ilyen lenne a kékfrankos mindenhol, egyszerű dolgunk lenne!” A villányi szaktekintély emlékeztetett, hogy a kékfrankos hazánkban stabil fajta volt a rendszerváltás előtt is, de főként fröccs- vagy „guszti” alapanyagként terjedt el, s csak a 90-es évektől kezdődően kezdték felfedezni, minőségi borkészítésre felhasználni. Akkor viszont a cabernet franc- és sauvignon-, illetve merlot-láz kissé háttérbe szorította. Masszív borszőlőfajta, nem igényel különleges elbánást, a kellő időben elvégzett növényvédelem mellett kulturáltan fejlődik, élvezet vele dolgozni.

Varga Tamás a soproni Steigler pincészet borásza indította a sort, s adta meg a kóstoló alaphangját két figyelemre méltó, a jelen lévők elismerését is kiváltó (Honnan került elő ez a tehetséges „gyerek”? – Bock József) Soproni Kékfrankosával. A fajta fővárosát körülvevő területek legjobbikáról, a Spern Steiner-dűlő két hektáros, csillámpalás ültetvényéről származó, 2019 és 2021-es évjáratú borokat – ahogyan a pincészet más borait is – organikus gazdálkodással készítik, 500 literes, magyar hordókban érlelik. A fiatal borász szerint, a soproniak és a Sopronba látogatók körében ma is rangja van a kékfrankosnak, ezért nekik ki sem kell mozdulniuk a hektáronkénti 3000 liter kékfrankos értékesítésével. De a soproni dűlőktől távolabb tekintve jól láthatók az országos gondok, amiken csak a kékfrankost preferáló borászok összefogása lendítheti túl a fajtát.

A Magyar Bor Akadémia újonnan megválasztott elnöke, a Hajós-Bajai és Villányi borvidékeken mintegy 20 hektáron kékfrankost termesztő Koch Csaba a fajtajelleg meghatározásának fontosságára hívta fel a figyelmet: milyen a magyar kékfrankos? Ahogyan az Ausztriában borért polcra nyúló fogyasztó tudja, hogy mire számíthat egy osztrák kékfrankos, vagy zöld veltelini kinyitásakor, úgy ki kellene alakulnia erről a magyar fajtáról is egy karakteres képzettársításnak.

A magyar – termővidékei miatt hungarikumnak számító – fajta meghatározás nem véletlen, hiszen az Ausztriából származó kékfrankost Közép-Európában Magyarországon termelik a legnagyobb területen, 7800 hektáron. Ausztriában 3600, Németországban 1800, Szlovéniában mindössze 900 hektáron terem a Blaufranc, Blaufränkisch, illetve Frankofka Modra. Ezekkel az adatokkal a szekszárdi Heimann Zoltán árnyalta a fajta hazai jelentőségét, aki a távol levő Eszterbauer János gondolatait is tolmácsolta. Heimannék kékszőlőből 2015 óta termelnek több kékfrankost, mint cabernet franc-t, s nagyjából azóta tapasztalják, hogy a piacon is jobban megnövekedett az érdeklődés a kékfrankos iránt. Ők a burgundi mintára kialakított négy klasszifikációs szint szerint próbálják megfogalmazni boraikat, s ezt tartaná a magyar kékfrankos meghatározásában is a járható útnak.

Takler Ferenc, Szekszárd másik jeles képviselője szintén ennek az osztályozásnak az evidenciájából indult ki, ők is ennek mentén termesztenek és termelnek 20 hektárnyi kékfrankos területükön, s bár mind a négy besorolásban jelen vannak, a legsikeresebb a legolcsóbb (1500-1800 forintos) kategóriába tartozó fajtaboruk. Mivel a szőlőnek szinte csak jó tulajdonságai vannak, termésmennyisége is tág határok között szabályozható, így a nagy világfajtáknál olcsóbb lehet a kékfrankos.

Kovács Tamás a magyar vörösbor kitörési lehetőségét látja a kékfrankosban, amelynek a legnagyobb termelői vagyunk a világon. Ennek megfelelően a Balatonfüred-Csopaki borvidék Szent Donát pincészete évi hatvanezer palackos termeléséből származó húszezer palacknyi, Magnum és Magma fantázianéven forgalomba hozott kékfrankosuk jelentős részét az USA-ban és Angliában értékesítik, a hazai 5-6 ezer forintos árral szemben 28 dolláros, vagy ennél magasabb áron.

A borászkodást, s ezzel együtt a kékfrankost 2000-től komolyan vevő Szuromi Mihály 2003-as prémium borával a fajta csúcsát reprezentálta, 2018-as mintájával pedig egyik borkészítési alapvetését igazolta, miszerint a nőknek kell bort készíteni, mert ők lesznek azok, akik a férjüktől megrendelik a nekik tetsző italokat. És így érthető az is, hogy miért kezeli néhány éve egészen másként a marketinget is az egri borász, aki addig csak két dologra nem költött, a másik a felesleges luxus volt. Az értékesíthetőséget nagyban meghatározza ugyanis a termék beágyazottsága és a kereskedő hozzáállása. Ma még mindig jobban megvesznek egy átlagos chardonay-t, mint egy jó olaszrizlinget, ahogyan egy közepes merlot-t is, mint egy csúcs kékfrankost. Amely ugyan nagyobb fürtjei miatt szerinte nagyobb gondoskodást és szeretetet, alázatot igényel, de megéri a törődést.

A villányi Riczu Tamás azzal kezdte mondandóját: „Ha egyszer úgy adódna, hogy csak egyetlen szőlőfajtával dolgozhatnék, az csakis a kékfrankos lenne.” Indoklásképpen mintegy összegezte a fajta előnyeit: könnyű, mindennapokra szánt bora 14-16 hónapos érlelés alatt elkészül, magasabb savtartalma miatt hosszabb távon eltartható, könnyen alakítható. Riczu Tamás fehér kékfrankos különlegességet is készít. Szüretideje későbbre tolódott, a cabernet franc-nal egyidőben, vagy az után szedik, a többi szőlőfajtához hasonlóan organikus és bioművelésű kékfrankost, amellyel 2021-től az USA-ban is jelen vannak.

Az előadásokat szakaszoló és záró konzultáción több figyelemre méltó gondolat fogalmazódott meg a résztvevőkben, a borkultúra edukációját többek is fontosnak tartották, a soproni Varga Tamás Sopron egyetemi város jellegét is hangsúlyozva a borkultúra főiskolai, egyetemi oktatásba emelését említette, amit Koch Csaba azzal erősített meg, hogy ennek kidolgozása, előkészítése, a Magyar Bor Akadémia törekvése is. A felsőoktatási szintnél eggyel lejjebb, a vendéglátós szakképző iskolákban is komoly előrelépést jelentene a borászati ismeretek oktatása, ha már a pincérek ételt tudnak ajánlani az ezekhez ajánlható (magyar) borokkal is tisztában kellene, hogy legyenek, legalábbis a jelenlévők szerint. Ahogyan a ma még szentségtörésként ható zéró tolerancia át- és újragondolása is felvetődött, korántsem a közúti balesetek számának növelése érdekében, sokkal inkább a felelősen bort fogyasztó és autót is vezető magyar és nem magyar állampolgárok nagykorúsítása érdekében.

Elhangzott az is, hogy akár a legközelebbi, akár egy külön erre a célra szervezett szakmai napra a borkereskedőket is meg lehetne hívni, hogy közös platformot alakítsanak ki a kékfrankosért. Mert lesz legközelebb is, hogy mikor az még kérdéses, de a hol-ra volt felajánlás, és megbeszélni is lenne mit.