A röpülés íve

 

Az Év Bortermelője díjról

Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap
a szárnyával, hanem, hogy íveljen.

(Pilinszky János)

 

A magyar szőlő-bor ágazat nagy szerencséje, hogy 1991-ben megszületett az Év Borásza díj. Egyetlen országban sem működik így a rendszer, mivel máshol szaklaponként, borvidékenként, fajták vagy árkategóriák szerint osztják az elismerést. Nálunk viszont egy évben csak egy borász jut föl erre a csúcsra, ami valóban a szakma oromzata.


Tiffán Ede, az első; az etyeki üstökös; Vesztergombi, a bikavérember

1990-ben a Hét Borbírák, akiket Rohály Gábor fogott össze, elhatározták, hogy megünneplik a borfogyasztás művészetét. Ünnepelhették volna a borkészítését is, de ők akkor inkább a kóstolás felől szemlélték, igen helyesen a saját feladatukat. Így történt, hogy a borbírák első sommelier tanfolyamának színhelyén, a Gellért Szállóban először gyűltek össze azzal a céllal, hogy megünnepeljék a magyar borászatot. A Duna teremben volt próza, vers és zene, valamint díszvendég is, mégpedig a csopaki Focht Géza, akinek szép folyó borát mindenki megsüvegelte. Ne feledjük, a legtöbb magántermelő ekkor még csak áhítozott arra, hogy lepalackozhassa a saját borát.

A következő esztendőben már választottak a borbírák. ?Ez időben Tiffán Ede neve magányos üstökösként ült a hazai borászat egén? ? írta visszaemlékező cikkében Rohály, aki ekkor már a Konyhaművészet című lapot is beszervezte a szavazásba. A következő évben már a Gundel adott otthont az ünnepségnek, majd az Év Borásza díj is átalakult Év Bortermelőjévé, ami lehetőséget teremt arra, hogy egyszer majd egy nem borász végzettségű, de borászati vállalkozást vezető ember is elnyerhesse ezt a nagyon sokat érő címet.

Az elnevezés, természetesen, nem lehet pontos, hiszen nem csak az adott év vagy évjárat játszik itt szerepet, hanem a teljes, mérlegre tett munkásság. Árvay János megkoronázása is majd egy évtizeden keresztül szolgáltatta szóbeszéd tárgyát a szakmán belül, annyira egyértelmű volt a teljesítménye, de mások is begyűjtöttek néhány jó helyezést, mielőtt megkapták volna a címet. Árvay hétszer került be az utolsó körbe, a legjobb öt közé, így a díjátadáson hatszor volt alkalma kívülről és közelről szemlélni, milyen lesz majd az, amikor őt koronázzák.

 

Jó elosztásban

 

Ha nem is mindig a legjobb időben, de összességében a magyar borászatot jól jellemző elosztásban szavazták meg az arra legérdemesebbeket. A korukat megelőzően jól startoló villányiak (Tiffán Ede, Gere Attila, Polgár Zoltán és Bock József) az általuk gyorsan népszerűvé lett vörös világfajták és a nagy, testes, tannin gazdag cuvée-k révén jutottak föl a csúcsra. Ráadásul igen jól szervezték meg a beutazó turizmus eszközrendszerét, így ma is Villány a legnépszerűbb borvidék.


Mindenki Attilája; az ország Vili Papája; az örökmozgó Polgár

A másik két karakteres vörösboros térség, Eger és Szekszárd legjelesebbjei is kiérdemelték a díjat. (És ez a megközelítés akkor is helytálló, ha Eger legalább annyira fehér-, mint vörösboros borvidék.) A szekszárdi Vesztergombi Ferenc és Takler Ferenc, valamint  egri kollégáik, Thummerer Vilmos, Gál Tibor és Vincze Béla az egyéni sikereik mellett a közösségért tevékenykedő csúcsborász feladatainak ellátásáért is kapták az elismerést. Méltó követőjük lett Lőrincz György, aki Eger fehérboros arcára irányított erőteljes reflektorfényt.

Azt mondják sokan, hogy Magyarország első sorban fehér boros terület, és ezt igazolja a Kárpát-medence klímája, a szőlők fajtaösszetétele, valamint a hungarikumok fehérszőlő túlsúlya. Az Év Bortermelője kitüntető címet olyan fehér boros mesterek kapták meg, akik, bár foglalkoznak a túlérett szőlők műfajával is, első sorban friss, aromagazdag, jó ivású, reduktív borokat készítenek. Pontosabban szólva: a reduktív eljárást többnyire az elsődleges íz és aroma anyagok megőrzése érdekében alkalmazták. Báthori Tibor Etyeken, Kamocsay Ákos Neszmélyen, Figula Mihály Balatonfüreden, Malya Ernő Tökön, Légli Ottó a Balaton déli partján mutatta meg, milyen is ez a stílus, ha jó alapanyagból, korszerű technológia mellett kitűnő szakember szűri a bort.

Valahol a sors igazságtalansága, hogy épp az ország, s talán az egész szőlőtermő világ legértékesebb borvidéke, Tokaj csak az ezredfordulót követően kapott komolyabb szerepet az Év Bortermelője díj odaítélésekor. Szepsy István 2001-ben, Árvay János 2003-ban jutott föl erre a csúcsra. Ugyanakkor mondhatni, hogy a szakmai ítészek megvárták, hogy e két nagyszerű, sokáig nem saját tulajdonú birtokon tevékenykedő borász fölépítse a családi vállalkozását.

Boxi, az örökvidám stílusteremtő

A díj, 2011-ből visszanézve, a családi borászatokat preferálja. Van ebben logika, hiszen az 1990-ig tartó időszakban minden szakmabeli állami vagy szövetkezeti keretek között dolgozott, s még a legjobb területeken és a legkorszerűbb technológiai háttér mellett sem mutathatta meg a jó borász az igazi tudását. A korszak ugyanis a mennyiséget jutalmazta, a minőségi szempont pedig megmaradt azoknak, akik kis, kézműves pincéket tartottak a maguk gyönyörűségére ? ugyanakkor nem is álmodhattak korszerű feldolgozóról, ami nélkül nincs fejlődés. Ezek a manufaktúrák aztán óriásit léptek előre. Villány vitte a zászlót, ahol a szakcsoport és a jó kezekben lévő termelőszövetkezet szakmai bázisán még a viszonylag kis borvidéki terület mellett is komoly középbirtokok jöttek létre.

A szétaprózódott szekszárdi szőlőhegyen is létrejött egy-egy jelentősebb családi birtok, Etyeken pedig a Hungarovintől kilépő Báthori épített föl világszínvonalú földolgozót. Igaz ezt az üzemet elsodorta később egy hibás gazdasági döntés. Közben Egerben a Thummerer család szinte a semmiből rakott össze egy magyar mércével mérten nagy borászati vállalkozást, s egészen addig, amíg Kamocsay Ákos személyében (1999) színre nem lépett egy ízig-vérig nagyüzemi borász, a családi borászatok vitték a prímet.

Hozzá kell tenni, hogy a legnagyobbak többsége nagyüzemi borászként kezdte, sőt azt is lehet mondani, hogy a kertészmérnök vagy borász végzettségű boremberek (Tiffán, Báthori, Vesztergombi, Thummerer, Polgár, Gál, Kamocsay, Figula, Szepsy, Malya, Árvay,  Takler, Vincze, Garamvári, Konyári, Lőrincz és Légli) mind nagyüzemben tanulták meg a gyakorlati borkészítést. Igazán családi alapon csak ketten, az erdész Gere Attila az apósától és a gépész Bock József az édesapjától szívta magába a szaktudást. Az egyetlen, többszörös kakukktojás Frittmann János, aki a halmozottan hátrányos helyzetű Soltvadkertről ért föl a csúcsra. Ő általános italszakon végzett Nagykőrösön, tud készíteni üdítőt, sört vagy égetett szeszt, mégsem lépett be egyetlen nagyüzembe sem: 1982-től dolgozik maszek borászként.

De ha tovább elemezzük a kérdést: Kamocsay is családi vállalkozásban tevékenykedik, csak épp nagyüzemi keretek között. Ő nem 130 000 palack bort dob piacra évente, mint Tiffán Ede, hanem 6-8 milliót. Innen nézve, a sok átfedés miatt már nincs is különbség családi és nagyüzemi vállalkozás között. Garamvári Vencel is tipikus nagyüzemi borász, de a saját dél-balatoni birtokán már családi méretekben találja meg önmagát. A 2008-as győztes, Konyári János is a nagyüzemben tanulta ki a szakmát, ám mára ? egészen egyedi módon ? kétféle magánvállalkozásban műveli a csodát: a sajátjában és a nevével fémjelzett, résztulajdonában lévő borászatban.

Gál Tibor: ösztönös tehetség, elképesztő tudás, kreativitás

A díj ezzel együtt az egyéniséget honorálja. Mindegyik személyiség óriási kockázatot vállalva, hatalmas szakmai és fizikai energiákat mozgósítva taposta a saját útját. Olyan területekre mentek be, ahol korábban senki sem járt. Személyes példájuk révén azután több tucat borász indult meg ezen az úton, akiket pedig már száz szám követ a szakma. Az Év Bortermelőinek értéke a magas kvalitás mellett épp ebben az úttörő jellegben fogható meg.

 

Mérce a kézben

 

?A borászatban nagyon fontos, hogy sok tapasztalatot gyűjtsön össze az ember, jó érzéke is legyen hozzá, de ahhoz, hogy ezt működtetni is tudja, ismernie kell a tudomány eredményeit. Legalább annyira, hogy értelmes feladatot tudjon adni a labornak és az onnan kapott választ még meg is értse. Én a harminc éves pályafutásom alatt mindenütt egyedül dolgoztam borászként, ezért a labort magam használtam, sőt az elsőt én is raktam össze. Csaba fiam már itt van mellettem, tehát végre nem vagyok egyedül. Ebbe az új borászatba telepítünk majd egy labort, amit közösen fogunk használni? ? rajzolt 2004 őszén Vesztergombi Ferenc egy nagy ívet a szakmai pályafutás, a családi örökség és a tapasztalat közös vonalán.

A kezdetek mindenkinél visszavezetnek a kollektivizmusba.

?A korszak nem kedvezett a minőségnek, mivel egészen a rendszerváltásig a keleti piacokra dolgoztunk. De ne higgye senki, hogy a technológia vagy a szakértelem hiányzott volna az igazi minőséghez. Egyszerűen más volt a termelési igény, ezért már maga a szőlő alapanyag sem teremtette meg a lehetőséget a kiváló borok elkészítésére? ? összegzett a szekszárdi borász.

Kamocsay Ákos, a sorban első nagyüzemi borász

Ez teljesen egybecseng azoknak a borászoknak a mondandójával, akik nagyüzemi keretek között, téeszben, állami gazdaságban vagy borászati kombinátban dolgoztak a rendszerváltás előtt. Ezt a borkészítési hozzáállást a következők jellemezték: a szőlőt technológiai és szervezeti téren is külön kezelték, tehát más gazdasági egységben művelték. A szőlőt mint kész alapanyagot kapta meg a borászati üzem, aminek feladata a hatékony borkészítés volt. A kereskedelem a készterméket vette át és próbálta meg értékesíteni. A piac reagálásairól a borászat nem kapott visszajelzést.

Ez a képtelenség csak folytatása volt annak a száz esztendeig tartó vesszőfutásnak, ami a magyar borászatot jellemezte a filoxéravésztől a szocialista nagyüzemek térnyeréséig. Ha meg akarjuk érteni a hazai bortermelés gondjait, s kalapunkat levéve szeretnénk tisztelegni a mai nagyok előtt, bele kell lapoznunk ebbe a történetbe, amelyben ? magyar módra ? rengeteg óriási teljesítmény született, többnyire a körülmények ellenére.

 

A megszakított fejlődés

 

Ez a száz esztendő a magyar bor világbirodalmi pozíciójának elporladásáról, számtalan újrakezdésről, ősi területeinkkel együtt régi borvidékeink elvesztéséről, a hazai borpiac összeomlásáról, új és még újabb koncepciókról és a magyar tájban meghonosodó szőlőfajták hihetetlen gazdagságáról szól, miközben a világtőke a második világháború után az élre állította egykori versenytársainkat, akik tudni sem akarnak már egykori konkurensükről.

Figula, Szepsy, Malya: a zamatok, az ásványok, az illat professzorai

A filoxéra utáni újratelepítéssel visszaállt az eredeti állapot és több mint négyszázezer hektár szőlő zöldellt az ország területén. Trianon után csupán 215 ezer hektár maradt, de mert a lakosság (a belső piac) kétharmadát elszakították, s Magyarországot a legkeményebb kiviteli tilalmak korlátozták, túltermelési válság következett be. Rossz lett az ültetvények aránya, mivel túlsúlyba kerültek a homoki, alföldi területek. Elvesztettük többek között a Pozsonyi, a Ruszti, a Szerémi, a Palicsi és az Arad-hegyi borvidéket.

A húszas évek végére fölálló pinceszövetkezetek már az értékesítés és a tárolás jó arányait kezdték biztosítani, amikor az újabb világégés szinte teljesen tönkretette az ágazatot, mivel a háború földúlta az ültetvényeket és elpusztította a tároló edények, a hordók zömét és sok helyen beroppantotta a pincéket is.

A második világháború után a magántulajdon, azaz a birtokos gazda csak a téeszesítés megkezdéséig tudta rendezni az ágazat helyzetét. De ez sem jelentett többet, mint hogy a hagyományos bortermő helyeken a régi termelők, ha életben maradtak és nem telepítették ki őket, újra birtokukba vették a présházat és a szőlőt. Ám ez semmilyen módon sem lehetett azonos az ágazat gondjainak rendezésével, a termelési és értékesítési integrációk újjászervezésével, nem is beszélve az exportpiacok fölkutatásáról. Ezért is pusztultak a szőlők, csökkent a szőlőterület és a kis birtokokon összerakott nemzeti termelés.

A szomszédos országokban is berendezkedő kommunista rendszerek nem a minőségre, hanem az alkohol hatására koncentráltak. A magyar exportot ráadásul jelentékenyen befolyásolta a tény, hogy a külkereskedelemben élen járó zsidó üzletemberek vagy elpusztultak a háborúban vagy itt hagyták az országot.

Árvay, Rátka, föld; Takler, Szekszárd, kitartás; Vincze, Eger, visszatérés

A szocialista elosztási rendszer sokáig nem tudott mit kezdeni a munkaigényes, családi gazdaságokba szervezett ágazattal. A magyar bor legendája, az ezer esztendős gyakorlat és a mindennapi borivás belső parancsa fönntartotta a szőlőtermesztés igényét, de a hatalom ennek elfogadásán túl semmire sem volt képes. Az ötvenes években megjelent a borhiány, majd vele együtt a műbor, aminek már a két világháború között is komoly hagyományai voltak. A politikai elit erre szőlőtelepítésbe kezdett, de csak azokon a területeken, ahol más mezőgazdasági kultúrával nem lehetett foglalkozni.

Az eldózerolt homokra ültetett szőlők alacsony minősége sem riasztotta el a döntéshozókat. Egészen 1973-ig maradt az elv: első a gabona, azután jön a gyümölcs és a zöldség, végül a szőlő. A nagyüzemi telepítések folyamatosan zajlottak, majdnem a rendszerváltásig, ám a szőlőterület folyamatosan csökkent, mert többet vágtak ki, mint amennyit ültettek. Le kellett például cserélni a pontuszi szőlők nagy részét, a kövidinkát, a kadarkát, az ezerjót és az izsákit, mert kiderült, hogy nem bírják az alföldi klímát (vagy mégis?). 1976-tól 45 ezer hektár világfajtát telepítettek, ami a rendszerváltás utáni hazai borászat alapjait teremtette meg.

Közben fölépültek a borkombinátok, amelyek a bor készítésére és tárolására szerveződtek. A hetvenes évektől nőtt a kivitel, mivel a KGST-ben úgy döntöttek, hogy a táboron belül a borért első sorban Magyarország felel, azután Románia és Bulgária. Az évi négy-ötmillió hektoliter termés harmadát a keleti piacon értékesítettük, ami erősen visszahatott a minőségre.

A borászati kutatóintézetekben és a felsőoktatásban változatlanul a magyar borászat világszínvonalú hagyományain folyt a munka, bár a Horthy-korszakban szerephez jutott jelentős személyiségeket a kor humánpolitikusai csak beosztott szerepben tudták elképzelni.

A boglári pezsgőkirály; a soltvadkerti aranyember; a lellei ikon

A nyolcvanas évek ?lazaságai? már teremtettek szűkös, de bejárható tereket a borászok számára. Megjelent és egyre jobban működött a szakcsoport, melynek keretében ki-ki a magánszemélyeknek engedélyezett nyolcszáz négyszögölnél jóval nagyobb területeket is kivehetett a nagyüzemtől, ha kellően sok nevet tudott hozni a bérelt területek szétírására. Így előfordulhatott, hogy a Kádár-rendszer utolsó éveiben akár tíz hektár ültetvényt művelhetett egy család Ezek a szakcsoportok az országban mindenütt megteremtették a jó gazda gondosságával művelt szőlők lehetőségét. Kedvező körülmény volt az is, hogy a jó mennyiségi eredmények révén az ágazat tekintélyt vívott ki magának, s egy-egy főborász ezzel a hátszéllel akár szép borokat is készíthetett. Ehhez persze ismernie kellett a várható minőséget, tehát föl is vették a kapcsolatot a szőlészetek vezetőivel, akik ugyanolyan kíváncsisággal várták a különlegesnek ígérkező bort, mint a nagyüzemi borászok.

Gál Tibor így jellemezte a helyzetet: ?A szocialista nagyüzem keretei között a nem megfelelő szintű szakembergárda és a szűkös kapacitások miatt úgy szervezték meg a termelést, hogy a munkafolyamat során kihasználják a teljes érési ciklust. Azaz, sem a terület, sem a fajta, sem az adott év nem befolyásolta a technológiai döntéseket. Ezt kell szedni és kész. A másik fontos szempont az volt, hogy a szőlősorok között el tudjon menni a traktor. Az őszi esők okozta nehézségek miatt preferálták a korai érésű fajtákat. Tehát nem a fajtákhoz választottak művelési módot, hanem a termesztési technológiához fajtákat.?

 

Járták az útjukat

 

Az Év Borásza, majd az Év Bortermelője választás történetéhez legendás egyeztető műveletek is tartoznak. Az 1991-ben befutó Tiffán Edét ismerte az egész szőlész-borász szakma, mivel már addigra komoly életművet mondhatott magáénak. A díj révén Villány a fogyasztók figyelmének középpontjába került. A második díjazott, Báthori Tibor sem volt új fiú a szakma számára, mivel részben vagy egészben ő irányította a Hungarovin pezsgő alapanyagot termelő etyeki parcelláin a több mint ezer hektáros telepítést.

Tiffán a testes, bársonyos vörösbornak, Báthori a vele divatossá lett zamatos, friss, illatos, de elegáns fehérbornak volt a képviselője. A díj kitalálói nem is sejthették, milyen jót tettek a hazai borászattal. E két pont ugyanis kijelölt egy egyenest, amit csak tovább kellett húzni a megalkuvás nélküli minőség és a felelősségvállalás ismérvei mentén.

De kit is kellett ezután helyzetbe hozni?

Légies György; Léglies Ottó

Tudott dolog, hogy a rendszerváltás előtt induló, sokat kockáztató, stílust teremtő nagy generáció már ekkor, 1993-ban több tízezres tételben letöltött palackokkal bizonyította, hogy övék az első hely. Ekkor Vesztergombi mellett Gere, Polgár, Bock és Thummerer ugyanúgy az első lehetett volna, de évente csak egy borász kaphatja meg a díjat. A szavazók legerősebb lobbija igen helyesen azt képviselte, hogy a több kiérdemesült csúcsborász közül Vesztergombi kerüljön az élre, mert e díj komoly erőt adhat a szép történeti hagyományokkal rendelkező Szekszárdi borvidék fölemelkedésének.

A döntés helyességét bizonyítja, hogy az ezredfordulóra már nagy szekszárdi hatost (Dúzsi, Heimann, Sárosdi, Takler, Vesztergombi, Vida) emlegettek borértő körökben.

Végül is ez a három első döntés határozta meg a díj sorsát. A Rohály Gábor által lerakott kitűnő alapokra még a későbbi viták, személyeskedések, sértődések sem vethetnek árnyékot.

A díj a Magyar Bor Akadémia gondozásában éli tovább az életét. E sorok írója a számtalan tanulság és összefüggés közül mindössze hármat emel ki. A folytonosságot, a hagyományt és a kényszereket.

 

Apáról fiúra

 

?Apám a Béke Szövetkezet elnöke volt, számított, hogy mit mond. Jellemző, hogy a szövetkezet addig nem alakult meg, amíg apám nem mondott igent. Ott állt a tömeg a házunk előtt, a küldöttség meg három napig győzködte apámat. Azt mondták, hogy nem lépnek be, ha a legelső gazda nem mond igent. Apám presbiter volt, ebben is követtem. Nehéz lehetett neki, de végül engedett, és haláláig vezette a szövetkezetet. Apám belülről látta a mezőgazdaság helyzetét, és folyton azt magyarázta, hogy most nincs benne jövő? ? emlékezett Szepsy István, aki volt szövetkezet és külföldi tulajdonú középbirtok vezetője is, mígnem visszavonult mádi házába, ahonnan fiával együtt végez elmélyült, sokszor kutatói alaposságú munkát.

Épp Szepsy korábbi állomáshelyén, a Királyudvarban nevelkedő Báthori Tibor édesapja fejlesztette ki a híres tarcali kocsit, s minden olyan gépet, ami az adott területen megkönnyítette a föld, a szőlő, a cefre és a must mozgatását. Az erózió miatt folyton vissza kellett tölteni a hegyoldalakat. Ezt olyan kötélpályára szerelt csillékkel oldották meg, mint amilyeneket a bányák környékén vagy téglagyárban, ipartelepeken lehet látni. Lefúrták a vasakat, ráfűzték a drótkötelet, raktak a végébe egy motort. Így hordták föl a lejtő hordalékát.

Akár egy jelkép.

A tavalyi befutók: Áts Károly, Dúzsi Tamás, Gálné Dignisz Éva, Légli Ottó és Vida Péter

Tiffán Ede édesapja, Cirják bácsi az egész Villányi-hegy gazdája volt, mindent tudott a szőlőről.  Az országgyűlési képviselő Tiffán Zsolt e vérvonalon keresztül tudhatott meg sokat a szakmából, és már az ő nagyfia is kertészmérnöknek tanul. Bock József az összes fogást édesapjától, példaképétől tanulta meg. Frittmann Jánosnak az édesanyja gondozta a kis családi birtokot a szakszövetkezeti időkben, és bátyjával együtt álltak be a sorba, hogy most már borász fiaikkal dolgozzanak együtt.

?Annak idején láttam, hogy édesapám a saját területén másként művelte a szőlőt, mint a közösben. Szóvá is tettem. A szövetkezetben évről évre növelték a csapok hosszát, mert a mennyiségi termelés volt kifizetődő. Az apám által Liliomkertnek nevezett területen viszont már akkor megjelent a terméskorlátozás, amikor erről még nem is hallhattunk. Onnan igen szép borok készültek, legtöbbször természetes édes szamorodni. De ez nem volt gazdaságos tevékenység. Akkoriban az idős tőke és a rövidmetszés elegendő volt ahhoz, hogy a termésmennyiséget maga a növény szabályozza. Tízezer tőke volt egy hektáron, visszagondolva harmincöt mázsa lehetett a hektárra vetített termés, amiből húsz-huszonöt hektoliter bor készült ? ? emlékezett az alapvető összefüggésekre Szepsy.

A téma szakértője, Tiffán Ede mondta: ?Bogláron mindig iszonyatos eredményeket értek el. Hogy is mondjam? A bor is szempont volt, de inkább számított a szőlő kezelhetősége vagy a növényvédelem hatékonysága. Ebben az időszakban Bogláron az öreg Léglivel tárgyaltuk ki, hogy milyen érdekes, ha az ember minél kevesebb rügyet hagy, annál többet terem a szőlő?.

Újkeletű az ismeret. A hektáronként, fajtánként változó, ötven-nyolcvan mázsa szőlőt hozó terméskorlátozás a borászat legújabb kori történetének eredménye. A hetvenes években még Franciaországban sem terheltek olyan visszafogottan, mint most, sőt a tőkeszám, a tőkénkénti terhelés, a művelésmód, az erjesztés, valamint a hordós érlelés új, modern harmóniáját a világ csúcsborászataiban is csak a kilencvenes évekre hozták létre.

Ma már tudni lehet, mindenek előtt Szepsy István és Árvay János munkássága révén, hogy az aszúsodás nemcsak az időjárástól, hanem a tőkék terhelésétől is függ. Alacsony vagy extrém alacsony terhelés mellett, immár bizonyítottan, jóval gyakrabban, akár minden évben bekövetkezik a botrytises rothadás, ami nélkül nem beszélhetünk aszúborról.

Keservesen végiggürcölt évek húzódnak meg egy-egy felismerés, egy-egy nagyszerű bor mögött.

?Fárasztó dolog személyesen részt venni a borbemutatókon, mint ahogy korábban attól remegett kezem-lábam, hogy én magam cipeltem a kannákat. De így mindig megkapom a visszajelzéseket, s borász ennél fontosabbat nem ismerhet? ? mutatott rá Takler Ferenc a szakma egyik paradoxonára. A csúcsborász rokon, Vesztergombi Ferenc szokta hangoztatni, hogy ?én vagyok saját öregapám?. Azaz mindent, a három generációra jutó terhet egyedül neki kell elcipelnie: az övé a szőlő gondja, a borászaté és a kereskedelemé, az ő feladata a marketing, a technológiai fejlesztés és a kommunikáció.

A röpülés ívében láthatni egy lélegzetet elállító manővert is. Tokaj világklasszisa, Áts Károly épp, hogy átvette az Év Bortermelője díjat, távozott a Royal Tokajitól és átlépett a Tokaj Kereskedőházhoz. Egy brit többségi tulajdonú, presztízs borászattól az állam egyetlen pincészetéhez, amely egyszerre felvásárló, termesztő, termelő és kereskedő, több száz ember kenyéradója és egy egész ország külhoni imázsának formálója. Áts valamikor futballozott. Ő az a pengés szervező középpályás, aki nem húzza vissza a lábát, ha csinbe érkezik a labda.

De ez fájni is tud.

Szóval embert próbál ez a munka. A többség semmit sem veszített a fényéből, miután átvette a díjat. Borvidékük, lakóhelyük meghatározó személyiségei, akikre mindannyiunknak érdemes odafigyelni.

Az eddigi Év Bortermelői közül már hárman távoztak közülünk, egyik sem érte el a nyugdíj-korhatárt. Báthory Tibor, Gál Tibor és Figula Mihály maradandót alkottak.

És nagyon hiányoznak.

 

 

 

 

 

 

Megünnepelni a borfogyasztás művészetét