Hangsúly | 2017.07.18.

Szerelmes hazatalálás

Publicisztika Publicisztika
Török Katalin
Török Katalin
Szerelmes hazatalálásÖreg pince, emlékeztet

Van Juhász Ferencnek egy hatalmas kötete: Szerelmes hazatántorgás. Ha nem lenne foglalt ez a metafora, s ha nem keltene negatív hatásokat az éji utcán hazavergődő férfiú látványa, ezt a címet adtam volna a megújult Elitbor első cikkének.

Dlusztus Imre publicisztikája

Tántorogni a fáradtságtól is lehet, sőt tántoroghat az az ember is, aki valamire ráébred, ráeszmél vagy egyenesen megvilágosodik, mintha ama bizonyos damaszkuszi úton járna, és ezért inkább befelé figyel, s közben elvéti a lépéseket. Én úgy érzem, hasonló erejű magunkra találás lehet, ha a történelmi pincék kémlelő nyílásán át nézünk le a mélybe, a magyar történelem mélyébe és szembesülünk mindazzal, amit hellyel-közzel tanultunk ugyan, de sohasem a megfelelő összefüggésben.

         A Szent Istvánnal berendezkedő feudális elosztási gyakorlattal kapcsolatban tanultuk ugyan, hogy az első törvények legelső adóformái között épp a borral fizetett tized is szerepelt. De itt meg is állt az oktatás, mintha az 1930-as Amerikai Egyesült Államok és a Gorbacsov-i Szovjetunió összes szesztilalmának egyesített ostobasága cenzúrázta volna az iskolai tankönyveket és a tanárképző intézetek e témát érintő jegyzeteit, szakkönyveit és előadásait. Ha az adófizetés tényét, a keresztény szertartásokat, a húsevő szokásainkat  és a Kárpát-medence akkoriban még kevés jó víznyerő helyét összekötötte volna az elemző figyelem, akkor a sok szőlős kertet és a számos pincét is látnunk kellett volna. Bizony, már az iskolapadból.

         Mátyás idején a visegrádi várban ünnepi alkalmakkor bor spriccelt a szökőkutakból. Ezt is tanultuk, s be is magoltuk hozzá, hogy ez volt az a bizonyos reneszánsz életigenlés, amiből aztán kisarjadt a hazai humanizmus zsenge bokra is. Csak épp nem láttatták iskolás önmagunkkal, hogy ebben a látszólagos pazarlásban egyszerre fogalmazódott meg a bor tisztelete, éltető erejének elismerése és mindennapiságának kinyilvánítása is.

         Dobó egri hőseiről beszélve minden magyar diák kitér a törököket rettegő ámulatba ejtő italra, a bika vérére, amitől megacélosodva még keményebben markolták a várvédők a fegyvert. Hogy honnan került a vár pincéjébe annyi tüzes veresbor, amivel hónapokon át harcban lehetett tartani mintegy kétezer férfiút és amivel esténként testi-lelki fájdalmat lehetett enyhíteni? Az iskolai tananyag sem erről, sem az egri érsekség szép szőlős kertjeiről nem tesz említést. És hogy Egerben működtek volna püspöki kocsmák? Titkolja a történetírás. 

         II. Rákóczi Ferenccel kapcsolatban tanultuk, hogy a szabadságharcot birtokai jövedelméből finanszírozta, de az már nem kapott hangsúlyt, hogy ezeken a birtokokon épp az a világhírű tokaji termett, amelyet a szentpétervári cári udvartól kezdve Bécsen és Varsón át a Vatikánig minden gazdag udvartartás a királyok borának és a borok királyának tartott. Az osztrák birodalmi akarattal szemben egy évtizedig tartó függetlenségi háború anyagi alapja a bor volt. Mégsem tekintettünk rá úgy, mint életet, világlátást meghatározó értékre. Azt pedig már az álszemérmes cenzor húzta ki a jegyzetekből, hogy Rákóczi bizony el nem indult sehová hatrekeszes bortartó útiládája nélkül.

         A szabad királyi városok történetét és jelentőségét is megtanultuk. Azt feleltük, ha kérdezték, hogy e városok szabad polgárai egyenesen a királynak adóztak. De hogy mivel is kereskedtek? Természetesen nem csupán borral, de e kereskedés egyik lényegi eleme a szőlők kincse volt. Sopronba szüret után kelmékkel és vásznakkal megrakottan úgy érkeztek a cseh, morva és osztrák kereskedők, hogy eladott portékájuk helyére erős soproni vöröset görgettek föl a szekereikre. Szeged városában a 16. században száz kereskedő élt meg a szerémi borból, amit a Felvidékre vagy egészen Lengyelországig szállítottak. Kassai polgárok százai kereskedtek a felvidéki ezüstbányák környékén a jó tokajival, majd extraneus birtokokat is vásároltak a Hegyalján. Épp a bor hasznából.

         A dualista Magyarország malomipari világelsőségét a korszakot lezáró gazdaságtörténeti összefoglalóikban taglalják ugyan a középiskolai tankönyvek, de pironkodva hallgatnak arról, hogy a 18. században Franciaországgal holtversenyben a világ élén álltunk a bor mennyiségi és minőségi mutatói tekintetében. A napóleoni időkben és a háborúkat követő néhány évtizedben a mai mennyiség ötszörösét, 10 millió hektoliter bort termeltek a magyar szőlős gazdák.

         Ebben a korban a Balaton felvidékén és a Hegyalján már kipróbáltan működtek a szőlőhegy önigazgató demokráciái, és hasonló polgári rend szerint termelt Sopron, Kőszeg, Szekszárd, Eger és Buda szabad népe. Sem a pozitivista, sem az osztályharcos történetszemlélet kereteibe nem fért be ez a tény. Pedig, ha ennek az összefüggésnek a nyomvonalán haladunk, akkor a Szent Istvánnal elindított ezer esztendő nem a hiábavaló gyürkőzések, hanem a külső erőszakkal rendre megszakított organikus fejlődés története.

         Ennek a külső erőszaksorozatnak a következménye a német betelepítés több hulláma. Szak- és helytörténészek sora dicséretes alapossággal dolgozta föl a német többségű települések minden rezdülését, ám ez a tudás mégsem épült be a magyar gazdaság- és kultúrtörténet egészébe. Mert ha beépült volna, most nem csodálkoznánk azon, hogy egészen a 19. század végéig, épp egy évezreden át színtiszta német szakszavakkal dolgoztak itt a kádárok, a pintérek és a bognárok, s hogy pincefalu Etyektől Bólyon át Hajósig szinte csak német betelepülők révén épült hazánkban.

         A kádár és borkereskedő szakma 19. századi fővárosában, Budafokon épp az ezredfordulóra indult el a borászképzés, majd lerakták annak a bormúzeumnak az alapjait, aminek egészen az 1944-es, végzetes bombázásig a csodájára járt a világ. 1907-ben az agrártárca meghívására itt tett látogatást Németország legnevesebb szakírója és szőlőbirtokosa. Franz Bassermann-Jordan megkóstolta a muzeális kincseket és a következőket írta a vendégkönyvbe: „Itt minden elképzelhető anyag a legdúsabb mértékben áll rendelkezésre. Valahány bormintát adtak ízlelnem, ez mind felülmúlta várakozásomat. A magyar bortermelés rendkívül sokoldalú és versenyképes, csak az a baj, hogy gyönyörű termékei közül sok külföldön nem ismeretes.”

         Hát van új a magyar Nap alatt?

Végezetül még egy, a történelmi korszakokon átívelő, tanárokat és tankönyvírókat elgondolkodtató szempont: az úrvacsora elképzelhetetlen misebor, a vendégeket is fogadó kolostor pince nélkül. A keresztény Magyarország hitéletének mindennapjaihoz, a katolikus szentségek többségéhez kapcsolódik borfogyasztási szokás. Tanultunk erről is, de a bort szülő kertekről, a gyümölcsöt gondozó tudásról, a pincék szerepéről, a bor irdatlan mennyiségéről, a dézsmapincékről és a mögötte tornyosuló munkáról sem ebben, sem más összefüggésben nem kaptunk leckét. Holott Magyarország történelme elképzelhetetlen a szőlő és a bor fokozott jelenléte nélkül. A magyar gazdaságtörténet nem állhat össze kerek egésszé, ha kihagyják belőle a borászatot. A nemzet kultúrtörténete érvénytelen a szőlőlevelek susogása nélkül.

Hozzászólások

Jelenleg még nem szólt hozzá senki ehhez a cikkhez. Legyen Ön az első hozzászóló és ossza meg velünk a véleményét!

+ Új hozzászólás