Hangsúly | 2018.02.25.

Az életműdíjas Tiffán Edéről

Az életműdíjas Tiffán EdérőlAz életműdíjas borász

2018.02.25. A Magyar Bor Akadémia Tiffán Edének ítélte oda az Életműdíjat. Összefoglaló értékelésünkben portálunk is tiszteleg az iskolateremtő borász előtt.

Dlusztus Imre írása

A Tiffán Pincészet hozta el a Mondial du Pinot Noir verseny történetének eddigi egyetlen magyar aranyérmét 2006-ban. Ez az adat azért különlegesen fontos, mert Tiffán Ede, aki sohasem titkolta markáns szakmai véleményét, Villányhoz leginkább a cabernet franc fajtát tartotta, tartja illőnek. Sőt egy évtizede kijelentette, hogy a franc és a sauvignon versenye Villányban eldőlt. Nos, a vele kilencedik generáció óta szőlővel és borral foglalkozó család leghíresebb tagja megmutatta, hogy a pinot noir fajtához is nagyon ért. S ha már a generációkat említettük: Tiffán Ede társa az immár országgyűlési képviselő Zsolt fia, akinek szintén Zsoltra keresztelt elsőszülött gyermeke a Corvinuson, az öccs Balázs pedig a villányi szakközépiskolában tanulja a szakmát.

Tiffánék komoly, meghatározó befolyást gyakorolnak a borvidék és a borász hivatás alakulására. Tiffán Ede édesapja, Cirják bácsi a Villányi-hegy gazdája volt, mivel évtizedekig ő vezette a helyi szőlészetet. Ede ebbe a világba, tulajdonképpen a szőlőbe nőtt bele. Otthonról hozott precizitása és lelkiismeretessége révén a szigorú technológiai fegyelem példaképévé vált. A hegyközség, a borrend és a borút egyesület is sokat köszönhet neki. Vastag, tanningazdag, mégis behízelgő, a beérett szőlő szépségeit felmutató borai önálló stílust jelentenek.

Gyakran hangoztatott nézete szerint a bor sorsa a szőlőben dől el, mivel a jól karban tartott, egyensúlyban lévő növény arra törekszik, hogy egészséges alapanyagot adjon a gazdának. Ezt az isteni folyamatot csak elrontani tudja a borász, ha nem ismeri eléggé a szakmát vagy nem eléggé szereti az ügyet.

Tiffán Ede borász végzettségű borász, ami nem egészen törvényszerű a villányi térségben. A mohácsi gimnázium humán tagozatú osztályában tudatosan készült a szakmára, hogy aztán a nagyüzemi éveket követően az elsők között mutassa be, milyen a klasszikus családi vállalkozás. Tiffán Ede 1965-ben végezte el a Kertészeti és Szőlészeti Főiskolát, majd 27 évig okleveles kertészmérnökként szőlészkedett és borászkodott a villányi nagyüzemekben, az Állami Gazdaságban és a helyi szövetkezetben. Főállása mellett 1967-ben kezdte önálló tevékenységét saját szőlőbirtokán és pincészetében.

Tiffán Ede az őt nagyon jól jellemző szigorúság ellenére is hirdeti, hogy a borászatot nem lehet hideg fejjel, sterilen művelni. A bor és a romantika egy tőről fakadnak.

Tiffán Ede borászatába tanulni jár az ember. Így volt ez akkor is, amikor nem oly rég egy közeli fehérrel kezdtünk, aztán egészen távolra is elvezettek bennünket a zamatok.

„Az ötlet Bajor Pétertől származik, hogy a két rizlingből szép cuvée-t lehet készíteni” – mondta Tiffán Ede kommentárként a 2011-es Csengéhez. „A 2009-es palackozásakor született harmadik unokánk. Zsolt fiam a lányát, én a borunkat kereszteltem Csengére.” Mit mondjunk? Szépen cseng. Villányban, mármint a város területén alig van fehér szőlő, az itteni gazdák mind a Szársomlyón túl vagy keletre, Mohács felé, Szajkon, Szederkényben, esetleg Bólyon keresnek maguknak fehér alapanyagot. Máriagyűdön (Siklóson) egykoron Bajor Péter volt a fehérboros stílusvezér. Ő az, aki korai haláláig a legelevenebb borokat készítette egy olyan borvidéken, ahol a mediterrán jelleg általában inkább nehezít, mint könnyít az alapanyagon. A testesebb fehérekről ő sem mondott le, ilyen volt a legendás Rizling Classic, de gyönyörűen csiszolt savai szép gyümölcsösséget hoztak létre. Épp úgy, mint ennél az indító tételnél. Tiffán Ede fehéréhez Gyűdről, Siklósról, Nagytótfaluból származik a rizling. Ebben a kecses darabban 90 százalék az olasz és a fennmaradó rajnai épp csak megtámasztja ezt a rendkívül sokoldalú, a gondozást hálásan megköszönő fajtát.

A 2012-es rozé oportóból (38%), kékfrankosból (35%) és pinot noirból (27%) készült. „Elhatároztam, hogy a fehér, a rozé és a kékoportó idéntől csavarzáras lesz” – mondta a házigazda kvázi mentegetőzésként, hogy haladni mer a korral.

Érdekes sorsa van Tiffán Edének. Remélem, nem haragszik, ha egy kicsit erről is beszélek. Ő hagyományosan a villányi szőlők gazdája, szellemi atyja, mivel édesapja mellé, majd örökségébe lépett azonnal a kertészeti főiskola elvégzése után. Amikor 1991-ben elsőként átvette az Év Borásza díjat, már három évtizede irányította magas beosztásaiból adódóan a szőlőskertek életét. Már a rendszerváltás előtt megteremtette a saját egyéni stílusát, amit tovább vitt és a tökélyre fejlesztett a kilencvenes években. Őt is elvitte egy rövid időre a fa, de nagyon gyorsan visszatért a testes, bársonyos gyümölcsösség nyomvonalára, ahol az érett tannin és a szép sav biztosította az ízek és aromák érvényesülését. Tiffán Ede mindig tanár volt, igazi professzor, akinek a kezéből hosszú évtizedek óta nem került át máshoz a zsinórmérték.

Ezt a rozét is úgy kell tekinteni, hiszen a 2013-as is hasonló szerkezetű lett, hogy a nagy tekintély nem merevedik bele önnön szobrába: cselekvő, érző ember lévén a saját kedves íz világát csempészi be a rozéjába, amiről egyre többször mondja azt, hogy a provence-i az igazi.

A rendszerváltáskor a piac két kertészmérnököt (őt magát és Polgár Zoltánt), egy útkereső állami nagybirtokot látott, valamint sok nagyon tehetséges, feltörekvő családi borászt, akik közül Gere Attila és Bock József emelkedett ki. Mindketten Tiffán Edét tekintik tanítómesterüknek. A borvidék nagy szerencséje, hogy ez a két nagyhatású zseni (Gere eredetileg erdész, Bock gépész) a rendszerváltáskor épp a professzorhoz iratkoztak be továbbképzésre. Az ugyanis tény, idézve Jekl Béla örökbecsű bonmot-ját, hogy Villányban mindenki borásznak születik, csak van, aki tovább tanul. Gere Attiláék hoztak hazulról annyi nyitottságot, vállalkozó kedvet és ügyszeretetet, hogy nem szégyellték a legjobbtól tanulni a tanulnivalót. Bock József édesapja és Gere Attila apósa ösztönösen, a hagyományokra építve volt, lehetett megsüvegelt borász. De az országos, sőt a határon túli elismeréshez komoly stúdium kellett, amit meg is kaptak az idősebb baráttól és pályatárstól.

Később az utánuk következők is a Tiffán köpenyéből bújtak ki, ezért is lett ilyen sikeres a borvidék. Vezéralak nélkül, látható, egyik borvidékünk sem halad előre. Nos, ez a muszáj-Herkules szerep rajta maradt Tiffán Edén. Fél évszázada (!) mondja és mutatja, hogy mi az irány. Közben szétesett a kombinátfilozófia, bejött az irányított erjesztés, megjelent a barrique (lett pacsuli és lett vasúti talpfa is), naggyá lett néhány családi borász, beléptek a milliárdosok a termelésbe és a piacra, összezuhant a nyolcadára a hazai szőlőterület, megjelent a külföldi tőke, túlnőtt a szakma teherbíró képességén az adminisztráció és egy félkész, félig érett ágazat úgy szolgáltat egy félkész, félig érett piacnak a fajtákat tekintve túlzottan sokszínűen, hogy közben fölállt legalább száz, de inkább kétszáz kiváló borászat.

Ebben a nagy változásban kevesen maradtak azonosak önmagukkal. Sohasem felejtem el, hogy amikor először jártam Tiffán Edénél, és ennek már 23 éve, azt mondta: „ha az ember igazán szereti a szőlőt, akkor a borászatban előbb-utóbb bevezeti a szigort.” Szigor és szeretet. Keményen sváb és következetesen katolikus irány. És erről sohasem tért le.

Nos, itt van ez a rozé a maga csavarzárával és különleges összetételével. Ha jól meggondoljuk, nem nagyon találkozunk ilyen összeállítású rozét a piacon. Telt és érett, nem a sav tolja az aromákat, hanem a finom gyümölcsösség. Hagymahéj színű, ahogy a borász szereti. „Számomra a Bandol, ez a provence-i rozé érttette meg, milyen is az én ízlésem a villányi rozé és a siller dolgában. Van, ahol 7 gramm sav marad literenként, ez számomra elfogadhatatlan. Ha hetet mérek, beleviszem az almasav-bontásba, ezzel leviszem hat alá. A minta a Domaine Tempier, ők is a biológiai almasav-bontással kezelik a savat.”

Megjegyzem, a rendszerváltás után hat évig dél-franciákkal dolgoztam, elég sok Bandolt kortyolgattam a Nice Matin terjesztési területén: Nizzában, Cannes-ban, Saint-Tropez-ban és Monacóban. Ma is a számban van az az igazi, gyümölcsös, lágy provence-i, aminek pici szürke árnyalata melankolikus tónust adott a bornak és az ivásnak.

A Domaine Tempier Bandol rozéja mourvedre, grenache, cinsault és carignan szőlőkből készül. Ezek felelnek a gyümölcsösségért, az eleganciáért és a sodró lendületért. Tiffán Ede rozéjában az elegancia a fő motívum. Az oportó cserességet, a kékfrankos meggyecskét, a pinot sodrást hoz, így formálódik ez a Villányban született provence-i.

Az oportó is megérdemel legalább egy közepes méretű lábjegyzetet. Az ok az, hogy a hazai és azon belül a villányi sokféleség koordinátarendszerében érthető módon máshol volt a „portugízi” három-négy évtizede, mint most. Korábban, amikor a kadarkát csaknem leradírozta a hegyről a nagyüzem, amikor még csak épp hogy elindultak a bordeaux-i világfajták, amikor kísérleti stádiumban volt a pinot noir és a syrah-ról csak olvastak a gazdák, az számított jó termelőnek, aki képes volt vastag kékoportót készíteni. Csakhogy a fajta a tapasztalatok szerint tíz évből csupán hat-hét alkalommal ad vastag alapanyagot, a többiben inkább karcsút. Így viszont évente mellékelni kell hozzá egy „használati utasítást”, ami mégsem járja.

Most, hogy egészen sokszínű a kékszőlő választék, eljött az idő arra, hogy az oportó oportó legyen, tehát visszaálljon a tornasorban az első helyre, amihez aztán igazodik a többi – és most nem a méretről, hanem a testről beszéltem. Tiffán Ede a könnyed, karcsúbb kékoportót kedveli, illetve meggyőződése, hogy ez a stílus illik a leginkább a fajtához.

Ez a 2011-es ki is mondatja az egyik tanulságot: „Az oportó egy-másfél éves korában a legszebb.”

Szóba hozzuk a 2006 óta tartó fölmelegedést. Ez volt az az esztendő, amikor először tapasztalhattunk az oportónál a jól beérett tanninnak köszönhetően édeskés íz érzetet. A hét éves folyamatot egyedül a 2010-es esős esztendő módosította, de a tendencia megmaradt. „A vörösborkészítésnek kedvez ez a klíma, bár nem tudni, hogy mi várható. Mindenesetre a szőlő eléri a teljes fenolos érést, így kevésbé kell korlátozni a termést zöld szürettel, mivel maga a metszés be tudja állítani (csaknem teljes mértékben) a termőegyensúlyt. Ha nem ismétlődik meg a két extrém év, 2010 és 2012, akkor minden rendben lesz. A savak sem égnek el, mert a nagy hőségben a sav is bekoncentrálódik.”

A tudáshoz kortyintunk a kékoportóból. Selymesen kedves, behízelgő. Könnyű, de nem könnyű szerkezetű, mivel finom cseresség tartja össze. Ezen a cseres magon jelennek meg a gyümölcsök (ribizli, cseresznye, szeder) és egy cseppnyi vanília. Alapbor a szó minden értelmében.

Következik a ’09-es pinot noir. Szellőztetjük, forgatgatjuk, mert tudjuk, hogy az öt-hat éves pinot az igazi, legalább is Villányban. Amíg magára talál a bor, szóba hozom a Taransaud hordókat, amikről legutóbbi látogatásomkor beszélgettünk. „Nekem Franz Weninger mutatta meg, hogy mit tud. Egyszer nála kóstoltunk és a felesége azt mondta, te Franci, minél drágább hordót veszel, annál kevésbé érződik a borodon a fa” – mutat rá Tiffán Ede a lényegre. A franciák kifinomultan fogalmaznak, olykor nehéz is visszaadni a mondandójukat a mi kifinomult nyelvünkön. A Taransaud egyik tételmondata így szól: felélesztjük a bor önazonosságát.

Innen persze egészen messzire is elkalandozhatunk. A Taransaud vegyesen használ francia és észak-magyarországi (Zemplén, Bükk, Mátra, Börzsöny a lelőhely) alapanyagot. A zempléni tölgyről tudva lévő, hogy a fafajta legészakibb termőzónájából való, ezért a viszonylagos hidegben lassabban nő, így sűrűbb lesz a szálszerkezete. Ez az alapanyag 36 hónapos természetes szárítás (szellőzés, esőn állás, párolgás) mellett telt, meleg fűszereket rejt magában – és ami nagyon fontos, hogy lágy tanninokat is. Szepsy István hívta föl a figyelmemet arra, hogy a termőzóna határterületein a szőlő komoly teljesítményt nyújt, mert keményen megdolgozik minden létfeltételért: hőért, vízért, levegőért, napfényért, tápanyagért. Gondolom, a szőlő „testvérnövénye”, a tölgy is hasonlóan él.

Szóval a pinot inkább fűszeres mint gyümölcsös, ugyanakkor szép savakat mutat. A fajtának nehéz megtalálni a helyét, mivel a hűvösebb zugokat kedveli. Kóstolhatni a szájüreget teljesen kitöltő, belül mégis üres, lecsengés nélküli pinot-kat, ezek biztosan hősokkot kaptak. A pinot is igényli a meleget, de szeret kicsit megpihenni, hűsölni. Ehhez kiválóan alkalmas Villányban a Várerdő dűlő nyugati, északnyugati oldala. Nos, ez a pinot innen jött.

A 2008-as Elysium kitöltésekor, mert annyi mindenről beszélgetünk, a dropstop elmarad, ki is csöppen egy kicsi. Mondom is, itt van Ede bátyánk édesapjának a szelleme. A régiek emlegették ugyanis, hogy a gazdaságban a munkalapok, amiket Czirják bácsi töltött ki, mindig foltosak voltak a vörösbortól. „Nem volt iszákos az apám, de mindig ivott. Emlékszem, amikor már nyugdíjba vonult, minden nap elindult a pincébe a másfél literes demizsonnal. Az öregek nagyon ravasz módon ezt az űrmértéket találták ki maguknak, hogy egy nap többször, de legalább minden nap legyen okuk hátra menni a pincéhez. Egyszer mesélte, hogy a közösben minden reggel összejöttek, megittak egy kupica pálinkát, így kezdték a napot. Később rájött, hogy reggelire sokkal jobb egy pohár vörösbor.”

Az Elysium kapcsán el kell mondani, hogy ennek a 2006-os évjáratánál kezdték meg itteni karrierjüket a Taransaud-hordók. Ez itt nyári virágillattal nyit és szájban is virágos. Szeretni valóan kedves, édeskés íz érzetű, gyönyörűen beérett tanninjai vannak. Telt a bor, mint Rubens összes asszonya. Telt az illata, az aromája, az íz és zamat anyaga, telt a lecsengése, mégis minden elemében eleven és gyümölcsös. Igazi merlot, a merlot legszebb megnyilvánulása. Valóban Elysiumi. 2014-ben aranyérmet kapott Bordeaux-ban a világ egyik legnagyobb presztízsű borversenyén.

A 2008-as Grand Selectionnal zárunk. „A bort a Kopár-, az Ördögárok és a Sterntal dűlőből származó tételek alkotják: 60% cabernet sauvignon (Kopár), 20% cabernet franc (Kopár és Sterntal), 20% merlot (Ördögárok). A rendkívül szigorú szelekció nagyon kis mennyiséget produkál, ennek eredményeként összesen 2450 palack készült.” Erőteljes már a sűrű, feketébe hajló színével, majd a koncentrált illat anyagával, amiben az érett ribizli, a magas alkohol és a villányi táj lágy robosztussága jelenik meg. A sauvignon markáns vonásai uralkodnak, ugyanakkor egyszerre selymes és erőtől duzzadó.

A bor kapcsán teszünk egy virtuális sétát a 35-36 hektáros, pazar látványt nyújtó Ördögárokba, amit Tiffán Ede kezdeményezésére jó egy évtizede élen járó villányi gazdák szabadítottak ki az akácerdőből. „A cél az volt, hogy még koncentráltabb borokat készíthessünk.”

Sikerült.

Pedig nem volt egyszerű az út. A Tiffánok anyai ágon hesseni frankok, apai ágon pedig elzászi németek voltak, akik 1746-ban telepedtek le Baranyában.  A második világégést követően szerencsével megúszták a kitelepítést, de mindenüket elveszítették. Innen kellett felépíteniük magukat. Érdemes belelapozni a történet részleteibe.

A kitelepítés második hullámában, 1947-ben egy éjszaka állt rendelkezésükre, hogy összeszedjék a cókmókjukat. Hajnalban indulni kellett volna. A család az éjszaka leple alatt egy határ menti kis faluba, a nagypapa I. világháborús bajtársához menekült. Ott húzták meg magukat, s csak három év múlva merészkedtek vissza. „Először Nagytótfaluba mentünk, majd ugyanennek a családnak egy másik ágához, Oldra.  Nagytótfaluban néhány hétig egy hegyi védőházban húztuk meg magunkat és onnan kerültünk át Oldra egy tipikus falusi házba. Édesapám egy ottani paraszti gazdaságban dolgozott."

A kis Ede néhány hónapig itt járt óvodába, majd ebben a világ zajától távoli kis faluban kezdte el az általános iskolát. A kitelepítések történetét földolgozó munkákból kitűnik, hogy az eufémisztikusan „lakosságcserének" is nevezett műveletek mögött politikusok és katonák globális számháborúja húzódott meg. Ezeket a nagyhatalmi akarattal irányított döntéshozókat nem az egyes ember vagy család érdekelte, tehát amikor teherautókat és vagonokat rendeltek, a név- és címlista csak másodlagos eszköz volt a kezükben a nagy szám eléréséhez. A győztesek megállapodtak abban, hogy hány százezer magyarországi svábot hajtanak ki az országból (a különböző szintű tervek és dokumentumok alapján negyedmillióra tehető a számuk) és hogy helyükre mennyi felvidéki magyart telepítenek az ősi területekről, de a nevek, a sorsok, az egyéni történetek, a „selejt" már senkit sem érdekelt.

 „Egyik első gyerekkori élményem volt az a félelmetes éjszaka. Korom sötétben pakoltunk föl egy lovas kocsira és az éj leple alatt menekültünk el. Szerencsére a falut nem zárták körbe." Azon a kocsin a szülők, a két kisgyerek és az anyai nagyszülők szorongtak néhány kisebb bútor és a ruhaneműk között. „Imre öcsém akkor még csecsemő volt, neki nincsenek ilyen félelmetes élményei."

A házukban a csehszlovák hatóságok által bűnösnek ítélt, felvidéki magyar család rendezkedett be. Albérlőnek visszafogadták az eredeti tulajdonosokat, a nagyszülők pedig a villányi szőlőhegyen húzták meg magukat. Először egyetlen szobában lakott az egész család: a szülők és a két fiú. Egy évet töltöttek megtűrt albérlőként a sajátjukban, azután szívós munkával visszavásárolták az egyik nagyszülői házat, majd  a  pincéket  is.  „Édesapámat nagyon képzett, akkor úgy mondták, Aranykalászos gazdaként tisztelték, akire szüksége volt az állami gazdaságnak is. 1950-ben kezdte el a munkát a szőlészetben. Brigád-, majd telepvezető lett. A villányi szőlőhegyet ő irányította három évtizeden át."

Hallgatja a történetet és számolni kezd az ember. 1947-ben földönfutó lett az egész család, majd 1950-ben visszatértek az őseik földjére. Eltelt négy év, és visszavásároltak egy házat. Ennyire jövedelmező volt akkor is a szőlő? „Egy kis vályogházról van szó, aminek alig volt értéke. Apám dolgozhatott, így mindig előrébb léphettünk egy kicsit. Először a sajátunkban volt egy szobánk, majd egy házrészt béreltünk másutt, azután vásároltunk, és jóval később építettünk az ősi telekre."

Tiffán Ede azt mondja, hogy az ávós korszakra ebből az időszakból konkrétan nem emlékszik, tehát nem látott erőszakot és nem tapasztalt rettegést, de Oldon tudta meg, hogy mi az éhség. Kicsi gyerekként folyton korgott a gyomra. „Elájultam éhemben, amikor egy spájzajtót kinyitottak és megláttam a kolbászokat." Később már volt része a félelemből is. Amikor visszaköltöztek Vil­ lányba, megvásárolták az első rádiójukat és napi program volt a Szabad Európa Rádió rettegéstől kísért hallgatása. „Napról napra apám és anyám fölszakadó sóhajait hallgattam. Meg nagyszüleimét, akik mindig azt mondták, hogy egyszer más lesz. Hogy mikor? Sohasem fogalmazták meg."

Mind reménytelenebbnek tartották azt, hogy a horizonton egyszer csak föltűnik a szabadság. Amikor nem engedtek a parancsnak, hogy fölszálljanak a Németországba tartó vonatra, két dolog munkált bennük: a hazaszeretet és a vagyonhoz való ragaszkodás.

„Ami engem, az utódjukat illeti, nálam nagyobb lokálpatriótát és nemzeti elkötelezettségű, a tájat rajongásig szerető embert nem lehet találni."

A Tiffán családban az asszonyok mind háztartást vezettek, a férfiak pedig a gazdaságban dolgoztak. Ha kellett, ha nem, a téeszvilágot is át kellett élniük. „Anyai nagyapám öreg fejjel, hetvenegy évesen került be a közösbe. Emlékszem arra, amikor egy egész napos kazalrakásból este hazajött, és azt mondta, hogy most nagyon odavan.  Másnap szívrohamot kapott és meghalt."

A család 1947-ben, a meneküléskor mindent elveszített, így a téeszbe egy szál kapával került be, aki bekerült. A kárpótláskor valamit visszakaptak, és az már Tiffán Ede szakértelmén múlt, hogy az ország talán legjobb földjeit a Kopáron ő szerezte meg. „Azt hiszem, a jelen lévők közül egyedül én tudtam, hogy miről van szó. Sem a szereplők, sem a licitálók nem ismerték a terület értékeit." Az elvett földek, a lakóházak és a pincék annak a tíz hektárnak a formájában jöttek vissza, amit kárpótlási jegyen Ede és Imre vásárolt meg.

„Öcsém több szakmában is mesterember, aki évtizedeken keresztül volt a Villányi Állami Gazdaság palackozóüzemének a téemkása" - helyezi el a szakmai múltban testvérét. Tiffán Imre is mindig bor közelben élt, és az első egyéni szüretektől segítették egymás munkáját. Ede technikai segítségre szorult, Imrének szakmai tanács kellett, s mint jó testvérek, megtalálták egymást. De ma már önállóan megy minden, és csak kóstolni járnak át a másikhoz.

A villányi szőlőhegybe ezer gyökérrel kapaszkodnak a Tiffánok. A nagyapák Villánykövesden éltek. Az apai ágról jelentős mennyiségű földet, az anyairól tizenöt holdnyi paraszti birtokot örököltek volna a leszármazottak, ha Magyarország normális fejlődését nem akasztja meg a Vörös Hadsereggel érkező totális államberendezkedés. Mindkét család termelt szőlőt, s mindkettőnek volt pincéje a kövesdi pincesoron. Abban is hasonlítottak egymásra, hogy mindketten megjárták a frontot az első világháborúban.

Azt hihetnénk, hogy innen egyenes út vezet a kertészeti és szőlészeti főiskolára, de nem. Az ifjú Tiffán Ede orvosi pályára készült, és ez a meggyőződése a mohácsi gimnáziumban erősödött acélossá. 1960-ban érettségizett. „A pályám módosításához hozzájárult édesapám betegsége. Ö a második világháborúban, Budapest ostrománál került hadifogságba és 1947-ben jutott vissza. A tífusz majdnem megölte. Csont és bőr volt, mindössze harminchét kiló. Ötéves voltam. Az maradt meg, hogy édesapám szurtosan, soványan, tetvesen tért haza, s hogy megszabadítsák a férgektől, elégették a ruháit. Majd eltelt néhány hónap, és azt a családot, amelynek a feje a magyar hadseregben szolgált, ki akarták telepíteni Magyarországról" - említi újra, még ebben a szövegkörnyezetben is a gyerekkor meghatározó élményét.

Tiffán Ede főiskolai diplomamunkáját a villányi szőlőtermesztésről írta. „Nem a régi villányi fajták tulajdonságait elemeztem, hanem az épp akkor divatossá lett nagyüzemi, intenzív művelés kérdéseit. Azóta kiderült, hogy az az út tévút, sőt vissza kell fordulni. Épp az ellenkezőjét kell csinálni. Nem a kis tőkeszám, hanem épp a nagy tőkeszám biztosít jobb termést. De hát más is volt akkoriban a termelési cél. Nos, ezt a vargabetűt megtettem, de már nagyüzemi koromban tudtam, hogy nem ez a minőség útja."

Amit a Kádár-korszakban az ország bizonyos része a szükségszerű realitásoknak élt meg, azt Tiffán a nihil időszakának nevezi. „A legsötétebb években is a maximumra törekedtem. Ez az élet­ formám a kezdetektől fogva. Túl sokáig és túl közelről láttam azt a nagyüzemi igénytelenséget, amelyből végül az következett, hogy a kollégák már a sajátjukat is ugyanazzal az oda nem figyeléssel csinálták, mint a közösét. A háztájit az emberek általában saját maguknak, odafigyeléssel és kellő igyekezettel gondozták, ám a szőlő a legkisebb, tudat alatti igénytelenséget is megérzi. A kombinátban megtanult slamposság hamar átszűrődött a kis magán­ gazdaságokba, pincékbe is. Nos, én ezt akartam mindig elkerülni, az elnagyoltság helyett nálam a pedáns munkavégzés állt a középpontban"

A borásznak Tiffán szerint tudnia kell, hogy ezt a szakmát jéghideg fejjel, sterilen nem lehet művelni. Ehhez érzelmi kötődés, szív kell, s ha ez megvan, még a gyengébb színvonalú környezetben, a rosszabb adottságú tájakon is lehet maradandót alkotni, de csak maximalizmussal. Amikor a közösben az utolsó tíz évet a szövetkezet főágazatvezetőjeként töltötte, olyan borokat készítettek, amelyek aztán betörtek a gasztronómiába, holott a közöst nem ezért hívták életre. De ő új módon fogalmazta meg a feladataikat, minek következtében még az a nagyon ritkán előforduló helyzet is bekövetkezett, hogy 1984 elején az Országos Borszakértő bizottság előtt, vak kóstoláson szereplő két bora is maximális pontszámot kapott.

1983-ban és 1986-ban olyan szenzációs borokat készítettek, hogy Tiffánnak egyszerűen fájt a nyolcvan forintos eladási ár. Fölment az Árhivatalba, hogy kikönyörögjön egy kis áremelést. Tudta, hogy az árnál ötször többet ér a bor, de ő már negyven forint emelésnek is örült volna. A vita végén az árhivatalnok ráripakodott: „Ki kérte önt, Tiffán elvtárs, hogy ilyen jó borokat csináljon?" Végül emeltek öt forintot.

A korszak nem kedvezett a magas szintű produkcióknak. Tiffánnak azt is meg kellett élnie, hogy az egyik borászati szakkonferencián a hivatalos hozzászóló azt fejtegette, egy magasugrónak csupán 3-4 centivel illik átugrani a lécet, s nem fél méterrel. Nem is jutott el hozzá az az olasz szőlőbirtokos, aki ezt az 1983-as cabernet-t egy fővárosi szállodában kóstolva kijelentette, hogy erre a borászra neki szüksége volna. És ennek még a híre is csak a rendszerváltás után ért el Tiffán Edéhez.

Tizenhét évet töltött az állami gazdaságban, ahol négy munkakörben vállalt felelősséget, s mindvégig a szőlővel foglalkozott. Borászati munkát csak gyakornokként, az államvizsgára készülve végzett - szögezzük le, ami különös megvilágításba helyezi, milyen alapokon nyugszik Tiffán tanár úr tudása. Kisharsányban telepvezetőként kezdett. „A 120 hektáros birtokot részben én telepítettem, de mindenképpen én alakítottam ki az ültetvényt." Öt év múlva már kizárólag szakmai kérdésekkel foglalkozott. Ekkor került be a gazdaság székhelyére központi kertésznek, ahol szűk három esztendőt töltött. Ezután technológiai osztályvezetőként, majd termelési rendszervezetőként dolgozott.

A grádicsok legmagasabbika következik. Az állami gazdasági karrier végén, 1979-től másfél évig a dél-dunántúli szőlő- és bortermelési rendszer vezetője lett Pécsett, a jogutód kombinátnál. Szakmai nyitottsággal közelített ehhez a feladatkörhöz is. „Megcsömörlöttem elég hamar. Ez volt az a feladatkör, ahol a szépen bebugyolált elvek és a valóság már végképp nem találkoztak egymással."

Szerencsésen alakult a sorsa, mert nyugdíjazás miatt 1981-ben megüresedett a villányi téesz szőlészeti-borászati főágazat­ vezetői posztja. Igaz, a család nem volt boldog, mert ez a pálya­ módosítás szerintük presztízsveszteséget jelentett, ugyanakkor Tiffán közelebb került a borkészítéshez. Nem lenne szép, ha az ismeretlenség homályába veszne, hogy már a rendszerváltás előtt is forgalomba kerülhetett egyéni szignós bor. „Egy exportcég találta ki, hogy az irányításommal készülő cabernet franc ne a téesz, hanem az én nevemmel jelenjen meg. Azzal érveltek, hogy a bor bizalmi termék, s Angliában, az üzletben inkább nyúlnak hozzá, ha egy magánszemély áll a bor mögött, mintha egy kombinát vagy egy jól csengő termelőszövetkezet nevét látják. Így aztán fölkerült a palackra az aláírásom. Igaz, sokan kaptak féltékenységi rohamot" - említi a korrajz elkészítésének igényével.

1987-ben a világ bortermelő országaiban nagyra értékelt szakíró, Hughes Johnson és csapata Magyarországra látogatott, mert nem feledték el, hogy hazánk a két világháború között minőség tekintetében a világ élvonalába tartozott. Johnson többször leírta már, hogy Franciaország és Olaszország mellett Magyarország számított bornagyhatalomnak, de a második világháború után hazánk lesüllyedt, és helyét Spanyolország, valamint Olaszország foglalta el. A Johnson-csapat kiválasztott öt borászatot arra, hogy a Sunday Times Wine Club szállítói legyenek. Közöttük volt a villányi termelőszövetkezet is. Ez a borklub évente több száz bort tesz föl az ajánlatára, s e kiválasztott borok közül díjaz tízet aranyéremmel.

A jó borok révén Tiffánt odakint sztárborászként kezelték. A Sunday Times Wine Club 1999-ben cabernet franc-ját  a tíz legjobb bor közé választotta, s így a Tiffán név egyből márka lett. Szépen araszolgatott föl az ár is, és a legvégén 12-13 font között adott el egy karton bort. Volt tehát miből megalapozni a magánvállalkozást, de volt miből gazdálkodnia a lapkiadó borklubjának is, mivel ők a kartonokat már 75 fontért árulták.

Villányban mindenki termelt otthon is szőlőt, tehát ez a lehetőség - a szűk, nyolcszáz négyszögöles korlátok között - mindenkinek a rendelkezésére állt. Tiffán Ede 1967-ben szüretelt először a saját kis birtokán. Most is szeretettel emlékezik arra az öreg, karós szőlőre, amiről kitűnő oportót szedett. A baráti körben sokáig ez a bor számított etalonnak.

Az állami gazdaság az egykori Montenuovo-birtokon rendezkedett be. Ennek az egyik épületében találkoztak minden esztendő végén az ágazatban dolgozók, hogy egy kellemes este keretében a jó pörkölt mellett bemutassák a saját boraikat. Borbemutató pedig mit sem ér versengés nélkül. „Az én első maszek borom megnyerte a próbát" - emlékezik ma is büszkén a sűrű hazai mezőnyben elért első helyére.

Pedig azóta, sportnyelven szólva, sikert sikerre halmozott. 1989-ben a Sunday Times Wine Club emelte ki, s ennek révén 1991-ben idehaza ő lett az első borász, aki az Év Bortermelője címmel igazán arcot kapott a sok ezer kolléga közül. Három év múlva Amszterdamban a nemzetközi borversenyen aranyérmet hozott el 1993-as kékoportója. 1995-ben Brüsszelben, a világ három legnagyobb borkiállításának egyikén ezüstérmet szerzett az 1992-es évjáratú cabernet sauvignonnal. Ennek a fajtának későbbi évjáratai sorban érték el az elismeréseket: Zágrábban és a budapesti Vinagórán aranyérmet, az 1999-es országos borversenyen nagyaranyérmet kapott. Végül az évezredet és a borászat 90-es évekbeli sikertörténetét összegző Pannon Bormustrán két borával jutott be hazánk ötven legjobb bora közé.

1999-ben államalapító Szent István napján a bortermelő magángazdák közül Szepsy Istvánnal elsőként vehette át a Köztársasági Érdemérem Tiszti Keresztjét.

Senki sem gondolta, hogy érdemtelenül.

Hozzászólások

Jelenleg még nem szólt hozzá senki ehhez a cikkhez. Legyen Ön az első hozzászóló és ossza meg velünk a véleményét!

+ Új hozzászólás