Hírek RSS hírfolyam

Meghalt Konyári János

2017.05.23. Hosszan tartó betegség után elhunyt a magyar borkultúra ikonikus alakja, Konyári János balatonboglári borász.

Dlusztus Imre írása

Szelid ember volt. Bölcs és szép. Megnyugtató volt hallgatni, mert mindenről képes volt megértő módban beszélni.

Új világot hozott a Dél-Balatonra: a gyümölcsös, vastag, krémes, mediterrán bort.

Az Elitbor az alábbi, 2014-ben készült írással búcsúzik tőle:

„Amikor megkaptam az Év Bortermelője címet, nagyon sok dolgot kellett tennem utólag is érte. Abban az évben soha nem feküdtem le két óránál előbb szinte egész héten, rengeteget kellett menni. El is vállaltam majdnem minden meghívást. Azt mondtam, ha engem egy ilyen dologgal megtiszteltek, akkor nekem rendelkezésre kell állnom. Másrészről a borvidék és a bor szolgálatában is voltak, vannak kötelezettségeim. Ez egy kölcsönös dolog, megpróbáltam visszaadni a választóimnak és az egész magyar borközönségnek, amit kaptam tőlük” – nyilatkozta néhány éve a behízelgően bársonyos vörösök és a lágyan krémes fehérek nagymestere.

Konyári János nagy utat tett meg Nyíracsádról indulva, a Debrecen-Pallagon elvégzett mezőgazdasági technikumban és a Kertészeti Egyetemen pallérozódva, hosszú nagyüzemi borászati munkálkodáson keresztül odáig, hogy Ikon legyen.

Ami Villánynak a Vylyan, az Balatonlellének a Loliense: sikeres márkaválasztás, tisztességgel őrzött hagyomány, egy település történetének beemelése a mába – és ezzel egy új brand létrehozása. Konyári János a Loliense (no és a Szárhegyet idéző Sessio) márka bevezetésével tulajdonképpen bevezette saját magát is a legújabb kori (értsd: rendszerváltás utáni) hazai borászattörténetbe. Igaz ez annak ellenére is, hogy régi motorosról beszélünk, hiszen a Balatonboglári Állami Gazdaságnál dolgozva 1974-től előbb műszakvezető, később főborász volt egészen 1991-ig.

1993-ban Konyári János, Bagyarik Géza (a sógora), Pasztusics László (mint a lellei TSZ elnöke) és Némethi László alapították a St. Donátus Kft.-t. Később további tulajdonostársak (Katona Ferenc, Zilahi János, Csányi László ) is beszálltak kisebb tulajdonrésszel, majd 1-2 év múlva Garamvári Vencel és társai is nagyobb tőkerészt vettek a cégben.

A St. Donatus Pincészetnek 2004-ig volt főborásza, ügyvezető igazgatója. Ezzel párhuzamosan 2000-től működteti családi pincészetét, s hogy dinamikus életszemléletéről adjon jelet, Rádon beindította az Ikon nevű borászatát is.

E tempó ellenére Konyári életreceptje: „Nyugalom a hosszú élet titka.” Mindenesetre mesterien kiegyensúlyozott borai nem utalnak lázas kapkodásra…

Konyári az ismertsége ellenére viszonylag későn, 2008-ban szerezte meg az Év Bortermelője címet, holott már az 1990-es évek elején a legelsők között jelent meg a hazai piacon minőségi palackozott boraival, és az ítészek többsége szerint ebben az élbolyban ő volt az első, aki a barrique-hordós érlelést alkalmazta, méghozzá nem is kis sikerrel. Barrique érlelésű, 1990-es évjáratú cabernet sauvignonja például nemcsak a Foodapest-VinAgora nagyaranyát, hanem a fogyasztók áhítatát is elnyerte. Konyári nevéhez fűződik az a fontos tett is, hogy bizonyságát adta a kékszőlő indokolt jelenlétének a Balaton déli partján.

Ha a Konyári-stílusra kérdezünk, borértő körökben egészen pontosan körülírt választ kaphatunk: lágy, bársonyosan tüzes, meleg a vörös – citrusos, barackos, krémes a fehér. Mindez arra irányítja a figyelmet, hogy létezik önálló Konyári-féle vonalvezetés, amiben egyformán fontos a tradíció és az újítás iránti elkötelezettség.

Konyári teljesítményének része a látványos, kaliforniai stílusú pincészet és az a parasztházakból álló épületegyüttes, ami mesés idillt varázsol a lellei tájba. Konyáriék igyekeznek környezetbarát módon nem visszaélni, csak élni a természet adta lehetőségekkel. Minden egyes tölgyfahordóért cserébe ültetnek egy tölgyfát. Amit a természettől elvettek, igyekeznek visszaadni.

A fa ott van a mindennapjaikban. János fia, Dániel a kertészeti egyetemen 2000-ben a szakdolgozatát a barrique hordós érlelésből írta, majd elindult világot látni és tanulni. Modern peregrinációján bejárta a fél borvilágot: Dél-Afrikában, Napa Valley-ben és Új-Zélandon nézett mélyebben a kóstolópohár és a lopótök mögé, ahol meglátta a biztosan kezelt metszőollót.

Ha majd egyszer megírja egy szakdolgozó a rendszerváltás utáni borászat hordóhasználatának történetét, nagy valószínűséggel áldoz egy fejezetet arra, miként lehet Konyáriék munkásságára alapozva nem tolakodóan becsempészni a borba a hordó adta előnyöket.

Mert ahogy a német mondja: a jó borhoz kell egy csók a fától.

A Konyári Pince jelenleg 30 hektáron gazdálkodik, évente körülbelül 200 000 palackot forgalmaz. Ültetvényeik a környék jobb fekvéseiben találhatók. A birtok egyik ékköve, az 1757-ben épített téglaboltozatos pince, a balatonlellei Kishegyen található, ahol a szőlőművelés és borkészítés hagyománya 800 éves múltra tekint vissza.

A Konyári Pince borai ma már apa és fia közös alkotásai – a fiú irányításával. A Sigillum Loliense névre hallgató fehér és vörös házasításuk, melyek minden évjáratban a kiváló minőség és a kedvező ár közös jelképei, Lelle egykori pecsétjéről (Sigillum Loliense = lellei pecsét) kapták a nevüket. Arról a pecsétről, amely már évszázadokkal ezelőtt is karózott szőlőt ábrázolt.

A bordeaux-i fajtákból építkező vörös Loliense mellett 100%-ban merlot-ból készítik a fajta igazi teltségét és bársonyosságát megmutató Sessiot, 2008 decemberében pedig egy csúcsborral, a két cabernet házasításából született Pávával jelentkeztek, amely a kóstolók egybehangzó véleménye szerint a modernkori magyar borászat egyik legszebb és legelegánsabb tétele.

„Apai nagyszüleim Konyári János és Korcár Mária. Három gyerekük volt, közülük a legkisebb az én apukám, Konyári János, aki nem is ismerte az apját, mert 1927-ben kivándorolt Kanadába, Montreálba. Nagyon érdekes történetük volt a feleségével, az itthon maradt családdal. Nagyapám fuvaros vállalkozó volt, egyébként a ló meghatározó szerepet játszott az életünkben.  Apám csikós volt kölyökként, így megkaptuk a faluban a Csikós Konyári ragadványnevet. Szóval a nagyapám a nagy szegénység elől ment ki Kanadába, s azzal indult el, hogy ott szerez majd pénzt és hazajön. Aztán már maradni akart, mert sokkal jobb élethez jutott. A családi emlékezet szerint kétszer is megküldte a hajójegyet, de a nagymamám makacs, a földhöz ragaszkodó ember volt, és nem ment a férje után. De azért vívódott, az egyik alkalommal a vasútállomásról fordult vissza. Nagyapa küldött mindig csomagokat, pénzt is, amiből földdarabokat vásárolt a nagyanyám. Nagy élmény volt gyerekkoromban, amikor a kanadai csomagokat bontogattuk. Nagyapám ott halt meg, nem volt családja. Tervezem, hogy egyszer meglátogatom a sírját” – tűnődik el Konyári János.

„Így aztán egyedül maradt a nagyanyám, aki nagyon félt egyedül. Hároméves koromtól első szülöttként ott kellett aludnom, a legsötétebb szurok estéken is egyedül mentem át. Nem messze laktunk, de a hátsó kerten kellett átmennem. Biztosan féltem gyerekként, de ez nem maradt meg. Arra viszont jól emlékszem, amikor egy kutya élethalál harcot vívott egy másik állattal, valószínűleg görénnyel, akkor annak a csatának félelmetes hangja volt a szuroksötétben. Megjegyzem, a mi falunkban 1962-ben vezették be az áramot. Rengeteget tanultam a nagymamámtól, főleg a spórolást, a pénz beosztását. A gazdagabb családoknak voltak nemes szőlőik, nekünk úgynevezett direkttermő szőlőnk volt a szőlőhegyen és volt gyümölcsfánk is. A másik nagyszüleimnek, Jobbágy Mihálynak és Kuvik Máriának szép szőlőjük, cseresznyefájuk volt a hegyen.”

A nyírségi szőlők sohasem tartoztak borvidékhez, ugyanakkor szinte minden család készített magának bort. Közel volt ugyan a debreceni polgárokat borral ellátó Érmelléki borvidék, ahol a filoxéravész előtt 11 000 hektár szőlő termett, s a szomszédságban volt a Tokaji borvidék is, ahová dologidőben nagyon sok nyírségi napszámos járt át kenyeret keresni. Konyáriék faluja a Nyírség déli csücskében önálló életre rendezkedett be, innen nem nagyon jártak el az emberek dolgozni. „Apám első kaszás volt, bandavezér, mert akkoriban még bandának nevezték a brigádot. Ebesen arattak 2-3 hetet, a cséplőgépet is apám etette. Nagy erejű, nagyivó, mondhatni, hogy iszákos ember volt, de dolgos és jószívű.”

A parasztemberek rémálma volt a több hullámban bekövetkezett téeszesítés. Jöttek az ávósok, majd a forradalom után a pufajkások és fenyegetéssel, erőszakkal, csellel vagy csak a tarkóhoz szorított pisztoly egyszerű logikájával bevitették a család földjét a közösbe. A senkiébe. A parasztember ezer esztendős ragaszkodását néhány Lenin-idézettel és vesére mért ütéssel akarták átírni. „Különböző eszközökkel próbálták beterelni a falut, de senki nem lépett be a tsz-be. 1961-ben Csepelről jöttek munkás agitátorok. Télen 2-3 hónapig próbálkoztak. Rájártak az emberekre, fenyegetőztek. Odaültették télikabátban a parasztot az izzó kályha mellé és elébe tették a belépési nyilatkozatot. Volt, aki felakasztotta magát, mert nem akart belépni, és nem bírta a terrort. Az emberek elmentek az erdőbe, viskókban húzták meg magukat, oda vitték ki nekik titkon az elemózsiát az asszonyok. Így a tulajdonost nem tudták meggyőzni, nem találták. Nagyanyám a lányához ment, ott bújtatták. Végül a laza szerkezetű TSZCS, termelőszövetkezeti csoport alakult meg, amely inkább értékesítési szövetkezet volt, mivel mindenki megtarthatta a földjét, állatát, termelőeszközét.”

A falu népe állateladásból, piacozásból élt meg. Tojást, csirkét, gyümölcsöt vittek be Debrecenbe. A legnehezebb munka volt a tuskózás. A kitermelt akácfa tuskóját kivehették a földből és feldolgozva eladhatták a városban. A falu szegényeinek életét élte Konyári János is. Gyerekfejjel olajmécses mellett tanult. „Apám ’26-ban született, anyám ’29-ben, én 1950 januárjában. Apám csikósként kinn aludt a pusztában. Utána gazdálkodó és kubikos is volt, a bandájával árkokat tisztítottak. Mifelénk elég érdekes volt a talaj szerkezete, mert a homokos, száraz területeket váltogatták a vizes, elmocsarasodott részek. A mezőn lehetett réti csíkot fogni, ez egy gerinces halfajta, hengeres alakú, valamivel vastagabb, mint a gyík. Finom húsának ízére ma is emlékszem.”

Hallgatom Konyári János életének történetét, de nagyon nem látszik itt a borásszá válás predesztinációja, bár szőlője mindenkinek volt a faluban. „A főagronómus mondta, hova lehetne menni tanulni. Csak a mezőgazdaságban lehetett gondolkodni, bár én tudós akartam lenni. Mindig azt képzeltem, hogy majd nagy dolgokon töröm a fejem. Mezőgazdasági technikumban végeztem. A pallagi iskola nagyon kemény volt, tizenhatan voltunk egy kollégiumi szobában. Reggeli tornával kezdtünk, fürdés hetente egyszer, csütörtökön, amikor begyújtottak a kazánba. Jó és szigorú tanáraim voltak. Volt alapom arra, hogy tartósító ipari karra jelentkezhettem az egyetemen.”

A fát se látom nagyon ebben a történetben, meg is kérdezem, hogy is van ez: a barriqe hordó használatának első mesterénél ülök és sehol egy kádármester a családban. „Az is akartam lenni. Nagyon szerettem nézni a mesterség fogásait. A kádár szakma megbecsült dolog volt, eper- és akácfát gyűjtöttek hordónak, felhasogatták, szárították, a hordót megbecsülték. A kert végében szinte minden háznál látni lehetett száradó dongákat” – emlékezik a borász.

Az ifjú Konyári János, mivel hatan voltak testvérek, nem is gondolhatott arra, hogy a család segítséget tud nyújtani a felsőfokú képzéshez. „Apám korán meghalt, a taníttatást illetően a középiskolát vállalták. Az egyetemet én álltam, dolgoznom kellet. A vagonpakolást két alkalom után feladtam, gyenge fizikumú gyerek voltam. Ha valamiben kitűntem, az a fejszámolás és a memória volt. Ezzel ellensúlyoztam, hogy a szél is elfújt. Így csapos voltam, bár a sört sohasem szerettem, metszettem szőlőt és gyümölcsöt, bálakon hostess voltam. Sokat dolgoztam a Gellért Szállóban.”

Konyári szerette és olykor kereste a kihívásokat. Az egyetemen a hűtőtechnológiát választotta, mert az volt a legnehezebb, de a borász gyakorlatokra is bejárhatott. „A feleségem, Bagyarik Irén lellei, alattam járt egy évvel., Onnantól, hogy megismertem, nem tágítottam mellőle. 1973-ban házasodtunk, az egyetem alatt, mert jött az első gyerek. Két lakodalom volt két cigánybandával, akkoriban még nagy volt a távolság a két család székhelye között. Itt dolgozik mellettem a borászatban, amióta az állami gazdaságtól eljöttünk. Engem személyi vitákat követően ’91-ben kirúgtak. Nem estem kétségbe, 76-tól folyamatosan vettem szőlőterületeket, majd telepítettem. Fel voltam készülve arra, hogy egyszer eljön a szabad gazdálkodás lehetősége. A falunkban az asszonyok esténként hántották a tengerit, magyarul kukoricát fosztottak és hallgatták az Amerika Hangját. Folyton azt hallottam, hogy majd jön ’ámerika’, aztán megsegít bennünket. Izéltek jönni. Most meg itt vannak a nyakunkon, amikor már könnyű okosnak lenni” – legyint.

„Mi azt a szót, hogy szovjet, nem ismertük. Azt mondtuk, hogy muszka. Az ellenforradalom kifejezés se jutott be az elménkbe. Szóval komoly és alapos antikommunista nevelést kaptam nagyanyámtól” – összegez tárgyilagos hangon.

Nem sokat beszélünk a nagyüzemi időkről, amit szívesen elintézünk egyetlen legyintéssel, holott a korszak kombinátjaiban nevelkedtek, szereztek tapasztalatokat a rendszerváltás utáni idők sztárborászai. Csak egyetlen apróságot említünk itt: 1989-ben a Bordeaux-i borversenyen a Konyári János főborász által készített cabernet sauvignon aranyérmet kapott. Hangsúlyozzuk: egy cabernet, Franciaországban, a kommunizmus évei alatt.

„Meghívtak a Vinexpo záró ünnepségére, pazar vacsora, óriási ünnepség volt. Kihívtak, a világ borász krémje előtt be kellett mutatnom a bort. A kollégáimmal csereborokra váltottuk be a készletünket, hogy itthon kóstolva tanulhassunk. Előtte 1988-ban, amikor már kimehettem, Ausztráliában lehúztam egy szüretet. 1990 ben Dél-Afrikában is dolgoztam. Megterhelő volt, mert napi 12 óra fizikai munkát végeztem, de megérte.”

Konyári már gyerekként vonzódott a történelemhez, no meg a földrajzhoz és a matematikához. Innen van az, hogy Lelle történelme megjelenik a borain, a márkában. „A gyerekek közül Hajniba öröklődött át a történelem iránti érdeklődés, ő történelem-angol szakon végzett, kertépítő férjével Szentesen élnek. Dani fiam borász, tulajdonképpen ő készíti a Konyári borokat. Bori lányunk is borász az övé az Ikon.”

A fülünkbe cseng a többször elhangzott mondata, hogy ő immár csak kisegítő személy, az Ikon pedig játéktér. Megerősíti. „Bár Dani nem így érzi, én mindent ráhagyok. De én vagyok az egyik ügyvezető, aki azt tartja szem előtt, hogy a borászati vállalkozás egyrészt borkészítés, másrészt gazdasági folyamat. Családi cég vagyunk, nincs mögöttünk senki. Minimális hitellel tartjuk kézben a vállalkozást.”

Még egy nyitott kérdést kell tisztáznunk. Felvetem, Garamvári Vencellel dolgoztak a Szt. Donátban, s mivel mindketten híresen jól számolnak, biztosan voltak konfliktusok. Rázza a fejét. „Ahol egynél több ember dolgozik, adódik vita. Mi Vencellel nagyon jól együttműködtünk, ma is barátok vagyunk. Tíz év alatt szépen feljött a cég, de szétváltunk, mert a fiam nem akart oda jönni. Ez adta a lökést, hogy akkor kiváltunk a Szent Donátusból. Vencel megvette az üzletrészem és abból lett a Garamvári Szőlőbirtok. A Konyárit odaadtam Daninak, az Ikon meg nekem maradt, illetve most már Borinak.”

Garamvári másféle borokat készít. Nála előrébb van a gyümölcsösség, Konyárinál a finom, krémes szerkezet. És ezen jön át a gyümölcs, a finom savszerkezet, a vörösöknél a bársonyos tannin. Miért készít ilyen borokat? „Mert ezt szeretem inni” – hangzik a logikus válasz.

Bár erre gondolhattam volna én is.

Az Ikon Borászatot 2004-ben egy baráti társaság alapította. „A családi borászatunkat mindenképp meg akartam őrizni magunknak. Ha lehet egyáltalán ilyet mondani, először szórakozásnak tekintettem a baráti alapokon nyugvó borászkodást az Ikonban, aztán rájöttem, hogy ez a valódi kiteljesedés. 2004-ben kezdtük el a telepítést a szőlőterületeken, és amikor a pince megépült, addigra a szőlő is meghozta az első termését. Ritka szerencsés összeesés, hogy a két út találkozott a 2007-es szüretnél” – emlékezik a sokak által megcsodált kettősség genezisére Konyári, aki a családtagjaival nem mellesleg az Ikonban is többségi tulajdonban van.

Az ikon szónak Konyári megközelítésében van egy „legjobb, etalon” jelentése. Nem tiltakozik, ha borai mögött a szentképek erejét érzik, de ha megkérdezik a névadásban rejlő motivációt, akkor inkább a „hivatkozási alap” tartalom felé irányítja a figyelmet.

A családi birtok nem akar 30 hektár és évi 200 000 palack bor fölé terjeszkedni. Tulajdonképpen az Ikon is limitált méretű a maga 40 hektár összefüggő szőlőterületével. Az igények természetesen azonosak, a különbségek a talaj adottságaiban érhetőek tetten. A családi birtok többféle talajszerkezeten neveli a növényt, az Ikon viszont egyetlen dombon. Az utóbbi egy csúnya tájsebet gyógyított be: törmelék- és szemétlerakó volt itt. A két borászat között óhatatlanul is vannak áthallások, ám az Ikon piacosabb. Mutatja ezt a közel 600 000 palack értékesített bor mennyisége. A Konyári a gasztronómiára fókuszál, el is kel az éttermekben szinte az összes boruk, az Ikon viszont kiszélesítette a kínálatát a kereskedelem különböző szintjeire.

Az Ikont Konyári Borbála vezeti immár, de az alapokat az édesapa rakta le. Így aztán az összetéveszthetőségig teljes az összhang a Konyári és az Ikon csúcsborai között. A hordóhasználat, az alapanyag és a fajta harmóniájának megteremtése itt is kulcskérdés. Ott van például az Evangelista, „a pincészet Ikon bora”, ahogy a borászat honlapja fogalmaz. „Az Evangelista legtöbbször cabernet franc, néha kiegészül egy kis cabernet sauvignonnal. Megjegyzem, nagyon jól terem itt a cabernet, van is belőle 10 hektárunk. A kádármesterektől tudjuk, hogy a cabernet franc-hoz jól illik az amerikai tölgy, ezért a hordóink egy részét ebből az alapanyagból készíttetjük. Csodálatosan szép, lágy borokat kapunk, ha magyar tölgyben érlelt borral házasítjuk össze” – árul egy titkot. Az egyszerre tüzes és nagyon finom tanninokat adó borokat nagyon sokan szeretik. Ez a stílus kiválóan találta meg a helyét a súlyosabb villányi, a fűszeresebb szekszárdi és a sav hangsúlyosabb egri vonalvezetés mellett. Ezek a kedves tételek a vörösbortól helyből irtózó kezdőknek is tetszenek, sőt a gyomorégésre panaszkodók is szívesen fogyasztják.

Magam egy szervezett borbemutatón, finoman szólva is vegyes összetételű közösségben, megrögzött pecázó sörösöknek adagoltam kicsi, gyógyító tételekben a Konyári-vörösöket. Egy órába tellett és a dallamos társaság teljesen átállt. A horgászáshoz elköltött egyéb italoknak tudtam be a sikert, ám a csapat hangadója hetekkel később felhívott és beszámolt arról, hogy a vízpartra immár Konyári-borokkal járnak le. Tény, nagyon könnyű beleszeretni ezekbe a borokba, mert nincs bennük semmi túlzás, viszont nagyon természetesek.

„Az épületet és a környezetét gyakran dicsérik az idelátogatók. A statikai terveket természetesen egy építész iroda készítette, a külső megjelenítését és a belső tereket a parkkal együtt a nagyobbik lányom és a férje tervezték. Az Ikon technológiai sorát Dani fiammal raktuk össze. Beigazolódott, hogy jó döntéseket hoztunk” – mutatja be a családi összefüggéseket.

A szőlőfeldolgozás teljes egészében a gravitációs módszert választották, mert nagyon kevés ember kell hozzá, alig kell figyelni a folyamatokra, hiszen gépek nélkül, kíméletesen, alacsony energiafelhasználás mellett folyik a feldolgozás. „Itt szinte minden magától megy. A pince legmagasabb pontjára érkezik a szőlő és onnan teljes mértékben a saját súlyától halad a feldolgozás fázisait tekintve lefelé. Ezért nem kell semmi, se fogadógarat, se csigák, se cefreszivattyúk, semmi az égvilágon.”

Visszakanyarodunk a mindent meghatározó gyermekkorhoz. „Gyerekkoromban óriási élmény volt minden egyes családi szüret. Bár némiképp a kényszer hozott ide, sohasem bántam meg, hogy Lellén telepedtünk le. A borvidék nagy előnye, hogy sok mindent lehet itt termelni, mert változatos a talaj és sokféle domborzati viszony jellemzi a térséget. Itt megterem a gyönyörű pezsgő alapbor, nagyon szép fehérborok vannak és hát a kiemelkedő dombokon, azoknak is a jó fekvéseiben első rangú vörösborokat lehet készíteni. Tehát versenyképes bármilyen borban több régióval, ezt látni is az eredményeken.”

Tanulság? „Jó bort kell készíteni.” Eltűnődik. „És szerintem a szőlőt minden jó ember szereti.”

Kár lenne vitatkozni vele.

Konyári János