Hírek RSS hírfolyam

Apropó Vesztergombi

2017.04.03. Vesztergombi Ferenc 1970 óta készít bort. Érdemes elmélyedni ebben a színes pályaképben.

Dlusztus Imre írása

Lassan két évtizede dolgozik a családi pincészetnél fia, az ugyancsak borász végzettségű, karakán kiállású Csaba. Az Év Bortermelőjének felmenői között sokan foglalkoztak szőlővel, de volt közöttük koronaőr is. Sok mindent elmond a gyökerek erősségéről, hogy Szekszárd első hegybírája a 18. század közepén Vesztergombi György volt. „Ez abban az időben komoly szakmai és társadalmi megbecsültséggel járó rangnak számított” – emlékeztet a 21. századi rokon.

Vesztergombit nemesi tartás, olykor keménység, lobbanékony, nagy szív, valamint egészséges, az öniróniát is bőven alkalmazó humorérzék jellemzi. Hogy ez mennyire jön át a borain? Nem tudni. Az viszont biztos, hogy Vesztergombi ugyanolyan rigorózus módon szigorú önmagával (és fiával), mint a szomszédos Villányban Tiffán Ede. És ugyanolyan keményen védi a tradíciókat. Nem meglepő hát, hogy egyrészt a kadarka, másrészt a bikavér áll gondolkodása homlokterében.

A kadarka és a hagyományok tiszteletére jellemző, hogy a kékfrankos alapú, közkedvelt rozéban is a kiegészítő elem ez a fűszeres borfajta. Szekszárd bordeaux-i jellegét ugyanakkor mintegy ellenpontként a jobb évjáratokban készített Csaba Cuvée (cabernet-k, merlot) mutatja be.

A másik nagy tiszteletnek örvendő fajta a kékfrankos. A híres, sokfelé mintaként emlegetett, nem mellesleg ma is kitűnő formában lévő 1997-es Vesztergombi-féle bikavér alapbora is a kékfrankos volt, ehhez jött a merlot, a cabernet sauvignon és a kadarka. De ne feledjük, hogy „egy bikavért Szekszárdon a kadarka tesz bikavérré.”

Hogy milyenek a Vesztergombi-féle vörösborok? Van-e egyedi stílusuk? Úgy érzem, kijelenthető, hogy ez a kemény ember mokány borokat szeret készíteni. Nem enged a fának, azaz nem hangsúlyozza egyáltalán a barrique hordótól kapható vaníliás pluszt, de nem enged a lekvárnak sem, tehát marad a szekszárdi vonalon: a bor legyen inkább tüzes és fűszeres. A kis, finom gyümölcskosár pedig a természet ajándéka.

Vesztergombi Ferenc úgy emlékszik, az első igazi boros élményben 1962-ben részesült, amikor a Garay gimnázium diákjaként az osztálytársakkal minőségellenőrzést tartottak a pincében. „Igaz, a jó ebédhez korábban is kaptam néhány kortyot, de ez volt az első igazi belefeledkezés. Komoly találkozásnak kell mondanom” – összegez mosolyogva. „De a mi családunkban olyan mélyek a gyökerek, hogy inkább a ráeszmélés folyamatáról kell beszélnünk. Elvileg csak az lett volna a kérdés, mikor jelentem ki, hogy borász akarok lenni. Csakhogy a rendszer nem ígért túl sok jót a magunkfajtának, így más pályát szántak nekem a szüleim.”

A pincészet logója a család címere, amit az ősök a 18. század elejétől használtak. Szekszárdon a kisnemesi vagy gazdálkodói birtok hagyományosan több elemből állt: szántó, rét, állattartás és „a szőlő volt a hab a tortán”. Vesztergombi Szekszárd szerelmeseként mesél a történeti időkről. Szerinte a borvidék tüzes, fűszeres világa minden borszeretőt rabul ejt.

Az oklevelek tanúsága szerint a 11. századtól a helybéli apátság lett a gazdája a szőlőknek és gyümölcsösöknek. A szekszárdi benedekrendiek oly magas szinten művelték ezt a belefeledkezést igénylő szakmát, hogy a 15. században a kicsiny Szekszárdnak már épp annyi lovas katonát kellett kiállítania a király hívó szavára, mint a csanádi püspöknek.

A régi térképeket, valamint a legújabb kori szőlőkatasztereket és bortörvényeket nézegetve azt láthatjuk, hogy a szőlők olykor vándorlásnak indultak. A 19. század végén tomboló filoxéravészig is el-eltűntek táblák, majd újak születtek. A ma kettéválasztott szekszárdi és tolnai borvidék azonban mindig összeért, s az egymást követő bortörvények hol ide, hol amoda sorolták a bortermő helyeket.

Különös módon a török hódoltság másfél száz esztendeje inkább megőrizte itt a tájat formáló szőlős kerteket, sem mint pusztította volna. A tolnai török vagy maga is itta a bort, vagy borban fogadta el a harácsot. A szőlő és a bor e táj legfontosabb értéke lett. A török berendezkedésének idején a szőlőre már hitelt is lehetett fölvenni, s ezzel a lehetőséggel éltek is a városi jobbágyok. A 17. század végére, nem sokkal a török kivonulása előtt a Szekszárd városát körül ölelő dombokon gyümölcsfákkal kísért utakon lehetett eljutni a rózsalugassal díszített, folyó vizes árkokkal szabdalt szőlős kertekbe.

Itt a filoxéra is kevesebb kárt okozott, mint a többi kötött talajú borvidéken. A fegyelmezett harc elemi érdeke volt mindenkinek, hiszen a 19. század második felére jóformán minden szekszárdi családnak volt szőlőskertje. Igaz, a szőlő itt elsősorban jövedelem-kiegészítő foglalkozásnak számított.

A 15 000 lelket számláló Szekszárd azért úszhatta meg az irtózatos vészhez képest alacsony szintű veszteséggel a filoxéravészt, mert a jellemzően egy-két hektáros birtokok leginkább kiegészítő elfoglaltságot jelentettek a városi kézműveseknek, kereskedőknek, értelmiségieknek. Akik pedig a földből éltek meg, a szőlő mellett műveltek szántót és tartottak állatot is.

„A szekszárdi birtokszerkezet egészen az 1960-as évekig érintetlen maradt” – figyelmeztet Vesztergombi. A szőlők lejjebb költöztek a dombok tetejéről, majd újraindult a telepítés az akácossal benőtt régi területek felé.

A történeti áttekintésben illik elhelyezni a Vesztergombiakat is. „Akinek nincs szőlője, nem számít igazi szekszárdinak. Nálunk ez több száz évre visszamenőleg igaz. Hol kisebb, hol nagyobb pincénk volt. A méret a lehetőségeinktől, a sors kegyétől függött. A világháborúk alatt visszaszorult a szőlőtermesztés, a második után pedig csak a korszak szűkös lehetőségei szerint gazdálkodhattunk. Lehetett volna nagyobb birtokunk, de nem voltunk abban a helyzetben, hogy nagyon mutogassuk magunkat.

Hogy miért is? „Apám és két testvére a nagypapa tanácsára az akkor megszokottnak mondható utakat próbálták követni. A három fiú közül a legidősebb elment papnak, a középső, akit robusztus testi erővel, hatalmas termettel áldott meg az ég, a földet választotta, apám pedig a katonatiszti hivatást. Ő később koronaőr lett. Erről sokáig illet hallgatni. A háború utáni állapotok nem kedveztek a Horthy-rendszer hivatásos állományú tisztjeinek. Mondjuk azt, hogy alámerült? Képzett ember volt, abban az ipari üzemben, ahol meghúzta magát, előbb különböző számviteli munkaköröket kapott, végül osztályvezetői szintig jutott. 1956-ban érthető módon tagja volt a gyári munkástanácsnak, el is bocsájtották. Akkor pár évig gazdálkodott a megmaradt földön, aztán önkéntesen bekényszerítették a téeszbe. Ott is megtalálta a helyét, mert a jó munkaerőre mindenütt szükség van, sőt főkönyvelő lett” – rajzol egy nagy, családi ívet a 20. század keservei fölé.

Érthető, hogy a család azt szerette volna, hogy az ifjú Ferenc közgazdász legyen. Az talán mégsem olyan kiszámíthatatlan, mint a paraszti munka. „Nem sikerült a felvételim, így kerültem egy év múlva a kecskeméti kertészeti főiskola szőlész-borász szakára. Azóta azt csinálom, amihez kedvem van. A feleségem véleménye az, hogy roppant szerencsés vagyok, mert a hobbim a munkám. Tény, hogy az elfoglaltságom január elsejétől december utolsó napjáig tart, mégis jól érzem magam a bőrömben. Hozzáteszem, a vasárnapokat igyekszem megtartani magunknak, hiszen pihenni is kell.”

Sokéves szünetekkel beszélgetünk, így módomban állt megfigyelni, hogyan nyílt meg Vesztergombi néhány érzékeny kérdésben. A családtörténetből legelőször szinte kihagyta édesapja katonatiszti múltját, a koronaőri felelősségvállalásról pedig egyáltalán nem beszélt. Mintha titok vagy félsz tartaná vissza. Pedig máshol kell keresni az okokat.

„Ahogy öregszik az ember, egyre többször kérdezi meg magától, hogy miért is volt úgy, ahogy volt. Később már tudtam, hogy a szocializmusnak nevezett rendszernek nem a legfőbb támogatója a családunk. De nem élezték ki ezt a kérdést a szüleink.  Sem én, sem az öcsém nem kaptunk olyan indíttatást a szüleinktől, hogy rosszallóan nézzünk a körülöttünk lévő világra, vagy főleg, hogy ellenségesen viszonyuljunk hozzá. Arra kellett jutnom az elemzésben, hogy nekik és a korosztályuknak iszonyú sokat kellett nyelniük azért, hogy olyan helyzetbe tudják hozni a családjukat, hogy legalább elfogadható viszonyok között élhessék az életüket.”

Higgadtan mesél. Aki ismeri, meg is lepődhet ezen a visszafogottságon. De keserű irónia maradt benne: „A kilencvenes évekig még az a család sem igen gyakorolhatta, amelyiknek a vérében volt a gazdálkodás. Egyrészt államosították a vagyonát, másrészt olyan helyzetbe hozták az embereket, hogy örültek, ha egyáltalán fölajánlhatták a termőföldet az államnak, és az méltóztatott elfogadni. Legalább lekerült róluk a beszolgáltatás nyomasztó terhe.”

Ami a borász szakmai pályáját illeti: friss diplomásként a csemői termelőszövetkezet ágazatvezetője lett. Itt dolgozott 1978-ig, majd következett a klasszikus nagyüzemi borászkodás Szekszárdon, állami keretek között. „Lényegében 1970-től borászatban dolgozom, 1992-től a sajátunkban. A nagyüzemben sok tapasztalatot szerezhettem, de az igazi borászkodás az, amit a sajátunkban folytatunk. Igazi családi borászatot viszünk Csaba fiammal: minden egyes munkafolyamatban részesek vagyunk. Végül is öt állandó alkalmazottal, a feleségemmel és a fiammal együtt szolgáljuk ki a saját vállalkozásunkat. ”

A családi vállalkozásig vezető pályaszakaszról részletesebben így nyilatkozott Boros Károlynak, a szekszárdi borok szakértőjének: „Fél éven belül, huszonhárom évesen már egy ötezer hektoliteres kis üzem irányítása szakadt rám. Az valamivel nagyobb, mint a mi mostani családi pincészetünk. Nagyon megszerettem az ottani pusztai embereket. Ott még azt mondták, amit gondoltak, nem pedig háromszor körbetekerve a fejüket, hogy a Jóisten se tudja, mit akar igazából. Volt két öreg, illetve akkor én huszonéves fejjel az ötvenéveseket öregnek néztem, ma már elmúlottam hatvan, de nemigen szeretem, ha öregnek neveznek. Így van ez. Szóval rengeteget tanultam tőlük, mert réges-régen ott voltak a pincében, és ami legfontosabb, hogy elfogadtak főnöknek. Aztán nagyobb lett a téesz, már három pince tartozott hozzám, közben megszülettek a gyerekek, és én érdeklődni kezdtem itthon, hogy van-e hely, mert csak jó lett volna hazajönni. Nyolc év alföldi tapasztalatgyűjtés után itthon az állami gazdaságnál lettem főborász, ezt csináltam öt évig, aztán 1983-tól 1992-ig az Aliscavinnél dolgoztam mint vezető borász és termelési igazgató.”

Vesztergombi Ferenc nagyon hamar, harmadikként kapta meg az Év Borásza díjat. A kronológia szerint még csak egy éve dolgozott a kizárólag saját tulajdonú borászatban, de ne feledjük, hogy kollégáival már 1984-ben készített jó bikavért.

„Ami engem illet, folyamatos kihívásban élek. A szakmám annyi érdekességet, megválaszolandó kérdést vet fel, hogy ez nem tűr semmilyen lustaságot. Úgy érzem, ennyi idő alatt elég jól elsajátítottam a bor biológiáját és kémiáját, de erről nem kell értesülnie a szőlőnek. Úgy értem, a szőlőskertben mindig történik valamilyen érdekesség, váratlan. Én szeretem már a metszéssel jelezni, hogy mi a szándékom, de sohasem vagyok erőszakos. Ezt a növény is megérzi, ezért egyedi utakat választ. Ilyenkor nincs sok értelme fellapozni a szakirodalmat, mert sokkal jobb, ha konzultálok a borász barátaimmal.”

Van-e Vesztergombi-stílus? „Ezt nem tudom. Néha azt szoktam mondani, hogy mi feszes borokat készítünk. Mindenesetre az a célunk, hogy nemzetközileg is versenyképes, de mindig jellegzetesen szekszárdi borokat készítsünk. Ezen a skálán mozogva sok lehetőséget kapunk a sorstól. Nem tagadom, a kadarkához különleges viszony fűz, hiszen ez a fajta teremtette meg a borvidék hírét.

A kadarka a szekszárdi borászat gyökere, origója és lényegi mondandója. „Különleges illatú, fűszerezettségű, az ismert vörösborokhoz képest más szerkezetű, egyedi, megismételhetetlen nedű, amelynek aránya a borvidéken igazán megduplázódhatna. Ezt a fajtát akkor is meg kell tartani, ha vannak eredményesebben termeszthető borszőlők is. Jó érzés, hogy a szekszárdi pincészetek többsége így gondolkodik.”

A kandalló mellett beszélgetünk, épp jól jön a látvány. Azt mondja a gazda, a kadarka legyen tüzes, de a színe csak annyira vörös, mint a láng. „1998-ban három francia borász kolléga járt nálam és nem voltak hajlandóak mást kóstolni, csak kadarkát. Majd hogy nem azt mondták, hogy unják a világfajtákat. Szép sorban, évjáratonként itták, és ízlett nekik. Az elsőt, az 1994-est nem akartam nekik megmutatni, mert nekem nem tetszett. Unszoltak, elővettem. Aztán lepirítottak, hogy ezt a szép, a francia ízlésnek nagyon tetsző, telt bort miért rejtegettem előlük. Ekkor értettem meg, hogy a kadarkában óriási tartalékok rejlenek” – fogalmaz Vesztergombi Ferenc. Ide illesztendő adat: a ruszti borakadémián az 1999-es, Vesztergombi-féle Szekszárdi Kadarkát mutatták be tananyagként. A borász el is szokta mondani, hogy a burgundiai pinot noirt nem illik összehasonlítani a bordeaux-i cabernet sauvignonnal, s aki ebből nem érti a kadarkára levonható következtetést, az ne vegyen a kezébe többé dugóhúzót.

„Nem vitás, hogy kadarkában Szekszárd adja a legjobb minőséget. A fajta nagyon izgalmas, hiszen rengeteg klónját ismerjük. A hetvenes évek végétől id. Kozma Pál professzor irányításával az alapkutatásokra építve 60-70 változatot szelektáltak idős, 50-100 éves ültetvényekről. Sajnos ez a munka megszakadt, de a kilencvenes évek végétől a Pécsi Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet újraindította a munkát ifj. Kozma Pál professzor irányításával. Kiderült, 15 változatot érdemes elültetni az új telepítéseken, de egyetlen fajtát preferálni szinte öngyilkosság, mert elvész a fajta izgalmassága” – összegez Vesztergombi Ferenc.

A kadarka nagy tragédiája, hogy az előző rendszerben ezt a márkanevet rakták a pince aljáról összesöpört szőlők borára, megfejelve a riasztó koronazárral. „Amikor 1993-ban kijöttem az első palackjaimmal, nehezen tudtam elhitetni, hogy új világ kezdődött. A magam korosztálya örömmel fogadta, mert még emlékezett a régi zamatokra, de az utánunk következők kételkedve néztek a borra. A fiatalok szerencsére nyitottak, kedvelik a kadarka élvezeti értékeit, finom savszerkezetét. Számukra talán nyugati stílusúnak is tűnik, és ez nem is olyan nagy baj.”

Az pedig evidencia Szekszárdon, hogy a kadarka (no meg a másik Kárpát-medencei fajta, a kékfrankos) legyen a bikavér tartópillére. „Elkerülhetetlen, hogy különbözzenek egymástól a bikavérek, mi borászok sem vagyunk egyformák. De a szép, hangsúlyos savgerinc alapkövetelmény, amit kedvünkre díszíthetünk” – értékel Vesztergombi Ferenc, aki azt is hangsúlyozza, hogy a kadarka már 8-10 százalékos jelenléttel is képes összefogni a többi fajtát.

„A Szekszárdi borvidék csodálatos adottságokkal rendelkezik Hidaspetrétől Bátáig. A dombok láncolatán azonos mikroklíma és számos, egészen különleges mikroklíma hat a szőlőre. Ebből változatos íz világú, sokszínű, izgalmas borok sora születik” – összegez Vesztergombi, aki közel negyed évszázada jutott fel pályája csúcsára, idézzük: „éltem a kárpótlás adta lehetőséggel, és a magam útját kezdtem járni, ezzel visszajutottunk oda, ahol a család valamikor volt. Így pincemunkás lehettem a saját pincémben.”

Azóta fejlődik önértékein, egyenes vonalon, Csaba közreműködésével ez a nagy hagyományú borászat.

Apa és fia