Hírek RSS hírfolyam

A 25. szüretet és termését ünnepelték Koch Csabánál

2017.06.09. Ma Borotán egy rendes lagzit csapott Koch Csaba azt ünnepelvén, hogy a múlt év őszén már a huszonötödik szüretet tudhatta le, s ennek az évjáratnak a termése is szerepelt a mintegy háromszáz vendég asztalán.

Dlusztus Imre összefoglalója

Koch Csabáról többször megírtuk, hogy az egyik leginnovatívabb borász hazánkban. Két birtoka van: a Hajós-Bajai borvidéki borotai és a Villányi borvidéki diósviszlói, de készít bort a CBA-nak Szekszárdról és önmagának a Kunsági borvidéki termelőktől vásárolt alapanyagból. Hatalmas munkakedv, széles látókör, jó ízlés és kiváló üzleti érzék jellemzi. Nem lesz meglepő, ha idén ő kapja meg az Év Bortermelője díjat, illetve az lesz a meglepő, ha nem.

Huszonöt ersztendőről beszélünk, aminek az első harmada az útkeresésé volt, majd következett néhány év a megerősödés jegyében, s a legutóbbi tíz esztendő a sikerektől hangos. Nyulasi Gábriel kiszámolta, hogy világversenyeken 5 arany és 5 ezüst, nemzetközi versenyeken 53 arany és 19 ezüs, országos borversenyeken 104 arany és 18 ezüst, régiós borversenyeken 98 arany és 13 ezüst volt a termés.

Egyedülálló eredménysor. Hasonlót talán csak a Bock Borászat és a Neszmély Hilltop produkált.

Érdemes idézni, mit is mondott a felmenőiről Koch Csaba:

"A nagyszüleim és a dédszüleim nagyon jó hatással voltak rám. Szerencsésnek tartom magam, mert kiskoromban még mind a nyolc dédszülőm élt. Egyébként sincs okom a panaszra, sok jó gyerekkori emlékem van, csodás nyaralásokra mentünk, még Bulgáriában is jártunk, ami akkoriban nagy szó volt.

Borotai dédapám híres asztalos volt, ő készítette a borotai templomba az oltárt és a padokat is. Természetesen mindenkinek volt otthon szőlője és ivóbora, saját használatra. A császártöltési nagyapám és dédapám azonban – mint a császártöltési svábok általában – már értékesítésre is termeltek bort. A településen mindenkinek volt lugasa, ha bementél egy szorgalmas ember udvarába, az udvarban lugas volt, a lugason meg szőlő. És mindig voltak családi szüretek, ahova nem napszámosok jöttek, hanem a családtagok. Ilyenkor persze vitték a gyerekeket is, ami nagy élmény volt. A szülőknek nem mindig.

Császártöltési nagyapámtól az 1958-as téeszesítéskor elvették a lovait meg a kocsit, így ő lett a kocsis a téeszben. Azért is szerettem náluk lenni, mert akkor elmehettem vele a kocsin. Papa már fél hatkor ment a téeszbe, ha időben felkeltem, elmehettem a papával egész nap kocsikázni. A téesznek volt 2-3 marhatelepe, tehénistállók a nagy legelők közepén, a kocsis oda hordta be a szénát. Volt ugyan traktor, de ha már egyszer volt vagy harminc ló meg tizenöt kocsis, akkor kellett őket használni valamire.

Hetente csak néhányszor voltam náluk, és csak ha tisztességesen bevacsoráztam, akkor kaptam egy ilyen gyerekfröccsöt. Eszembe jut egy másik, emlékezetes eset. Kisiskolás koromban egy nyári napon beállított Császártöltésre egy vándorcirkusz. A nővérem összebarátkozott a kötéltáncos kislánnyal, és meghívta hozzánk ebédre. Mi nagyapámmal inkább elmentünk a pincébe, és megkértem, hogy tanítson a borról – már akkor érdekelhetett ez a világ. Volt egy aprócska pohara, amivel végigkóstoltuk a két sor hordót. Alaposan megmutatta, melyik a rizlingszilváni, a pozsonyi fehér, a kövidinka. Először még csak játszottam a dülöngélő részegest, de kisvártatva már tényleg nem bírtam menni, nagyapám a nyakában vitt haza. Amint meglátott a nagyanyám, elkezdett kiabálni a nagyapámmal – pedig nem szoktak veszekedni. A pici pohárból mindegyik hordóból egy fél kortyocskát ittam, csak hát nagyapám nem számolt azzal, hogy harminc hordó volt a pincében. 7-8 éves voltam, legfeljebb másfél deci bort ittam meg, de a fiatal szervezetnek az is megártott. Hát, utána volt nagy délutáni alvás.

Én már kisgyerekként sem azért ittam a fröccsöt, mert felnőttnek akartam látszani, hanem mert jó volt, jólesett. Nagyapám fröccsének kifejezetten jó íze volt. Egyébként a császártöltési dédapám csak kadarkát, a fia viszont, a nagyapám, kizárólag fehérbort készített. Talán így akarták elkerülni a versengést. Dédapám 87 éves koráig élt, már majdnem húszéves voltam, amikor meghalt. Szinte hihetetlen, de 80 éves koráig még eladásra termelt kadarkát. Nagyapámmal párhuzamosan működtettek két pincét, az egyiknek vörös-, a másiknak fehérborai voltak. Nagyapám nagyon szerette a rizlingszilvánit, ő szinte csak azt fogyasztotta. Jó agyagos földön volt a szőlője, nagyon szerettem az abból készült fröccsöt, komoly élményt nyújtott az a minimális borból készült itóka. Aztán persze, amikor már saját bort kezdtem el készíteni, muszáj volt folyamatosan kóstolnom a murcit, feltehetőleg akkortól indult be nálam a tudatos ízérzékelés.

A császártöltési nagyapámnak fantasztikus üzleti vénája volt, valószínűleg tőle is ragadt rám valami. Kocsisként dolgozott, de nagyon élvezte a kereskedést is. Emlékszem, minden tavaszon elmentünk együtt malacot vásárolni. A parasztoknak gyakorlatilag két- három malac felhízlalása, és levágása biztosítja az egész éves élelmiszerkészletüket. Kis koromban még teheneket is tartottak, són és cukron kívül a mama nem is vett más élelmiszert, szerintem még a kenyeret is maga sütötte. Nagyszüleim önellátó parasztok voltak, mindent megtermeltek maguknak, sőt, még többet is, amit aztán eladtak. Nagyon jól éltek. Szóval mindig hizlaltak maguknak disznót, ezért aztán piacról piacra jártunk, mert nagyon nem volt mindegy, milyen fajtát vesznek. A papa mindig azt mondta, nem az a malac ára, amennyit kérnek érte, hanem az, amennyiért elhozod. Hogy biztos lehessen abban, hogy jó áron vette a malacot, hiába röfögött már az ólban, még heteken át járta a piacokat, és alkudozott a malacokra. Egyezkedett rá az öreg vagy egy fél óráig, szinte már sírva hozták utánunk a malacot, de mi otthagytuk, hiszen már egy hónapja megvolt az állat. Kisgyerekkén mondtam is a papának, „Papa, már rég otthon vannak a malacok!” Erre ő leintett, hogy „hallgass már, akkor is meg akarom tudni, hogy jó áron vettem-e a malacot”. Ő egyébként a háború után elkezdett saját borral kereskedni, amit persze tiltottak a Rákosi-rendszerben. Hajkurászták is a fináncok rendesen, ezért éjszaka, széna alatt csempészte a bort hol Kalocsára, hol Kiskőrösre. Ha elkapták, mindet ki kellett öntenie. Olyan híre volt, hogy a környéken már csak finánc Koch-nak hívták. Soha nem adta fel, mindig talpraállt, pedig 1947-ben kitelepítették, és mindenüket elvették. Amikor meg tíz év kemény munkával újra lett 6 hold földje meg lova, mindet elvették a téeszesítéskor. Ünnep volt, amikor felvette a szép kalapját és kiment a vásárba, jó stílusa volt, nemcsak venni, eladni is tudott, saját terményeket, almát, krumplit. Nagyon sokat tanultam gyerekként ebből."

Koch Csaba nyilatkozik a róla szóló filmhez